Új keletű intézményről van szó, és számuk egyre szaporodik. Csak Berlinben kétszázhetvennyolc ilyen iskola van, elsősorban általános és kisegítő iskolák. Az ide járó gyerekek mintegy kétharmada szegény, a családokat a jóléti állam szociális hálója tartja el. Nehéz elképzelni az Európa gazdasági húzóerejének számító ország büszke fővárosáról, pedig statisztikai tény, hogy Berlinben minden negyedik gyerek szegénységben nő fel. A speciális iskolák speciális nevelési igényű diákjai ráadásul halmozottan hátrányos helyzetűek. Ezek a gyerekek elhanyagoltak, alig beszélnek németül, és azt látják, hogy a szülők, de a környezetükben bárki felnőtt nem jár munkába, szociális segélyekből él, és integrációs hajlandósága minimális, csak a segély felvételére koncentrálódik. Az őket körülvevő környezet a párhuzamos társadalom, no go-zónák, a bűnözők, drogcsempészek és a drogfogyasztók világa.
Így aztán a tanár feladata sokrétű és gyakran teljesíthetetlen: a tanításon kívül azt kellene adnia a gyerekeknek, amit otthon nem kapnak meg: európai érzelmeket, szocializáltságot és segíteni a többségi társadalomba való beilleszkedésüket. Önmagában is sok ez, ráadásul le kell küzdeni hozzá az ellenállást, mert a gyerekek otthonról, illetve a mecsetek világából hozzák, amit a vallásuk diktál, a keresztény kultúra és értékrend elutasítását, rosszabb esetben megvetését. Mert, ha eddig nem volt elég világos, a speciális iskolákat a tanulási nehézségekkel küzdőknek találták ki ugyan, de szinte csak migrációs hátterű, elsősorban muszlim gyerekek járnak ide.
Berlinben a 2017/18-as tanév első osztályosainak harminckilenc százaléka nem német származású volt, egyes kerületekben, Kreuzbergben vagy Weddingben hatvannyolc, de Neuköllnben például kilencven százalék fölött volt a beiskolázottak között a nem németek aránya.
A gyerekeknek hetvenkét százaléka egyáltalán nem tudott németül. Van olyan iskola, amelynek háromszázhetven tanulójából csak egy „német hátterű,” azaz ő sem tiszta német. A tanárnak a német gyereket kell a bevándorlókkal teli osztályba integrálnia, ami nyelvileg is problematikus feladat. Egy plakát jut eszembe a német jövőképről, amelyen egy szőke copfos leánykát mindenféle más, de nem német külsejű gyerek vesz körül, és csodálkozva kérdik, ki ő?
A tanulók húsz százaléka a nyelvi nehézségeken túl is sajátos nevelési igényű, emocionálisan visszamaradott, aszociális, vagy koncentrációs zavarai vannak. Sokuknak az írás-olvasás elsajátítása is nehézséget okoz, úgy fejezik be az alsó tagozatnak megfelelő elemi iskolát, hogy gyakorlatilag analfabéták.
A pedagógusok számára ez már nem szakmai kihívás többé, és ilyen körülmények között hamar kiégnek. Olyan iskolákat keresnek, amelyekbe még többségében német gyerekek járnak, de sokan végleg elhagyják a tanári pályát. A tanárhiányt képesítés nélküliekkel pótolják, minden hetedik tanár-tanító képesítés nélkül próbál helytállni, ami a színvonal és az eredményesség további romlásával jár.
Az oktatási tárca – látva az iskolák nehéz helyzetét – 2018 végén háromszáz euró havi pótlékot szavazott meg visszamenőleges hatállyal a speciális iskolákban tanítóknak, vagy magasabb fizetési fokozatba sorolta őket. De nincs az a pénz, jelen esetben átlagosan bruttó négyezer-ötszáz euró havonta, amivel vissza lehetne tartani a pályaelhagyókat. Az iskolák motivációs céllal évi százezer euró szabad felhasználású támogatást is kapnak. Van, ahol ebből a pénzből a szülőknek indítanak felzárkóztató tanfolyamot, mert az ő képzettségi szintjük is enyhén szólva mérték alatti. A diákok tanulmányi eredményein szövetségi szinten egy tízéves terv keretében próbálnak javítani. A központi költségvetés évi 42,5 millió eurót utal a problémás körzeteknek, amit a helyi költségvetésnek ugyanekkora összeggel kell megtoldania.
Merthogy a vázolt jelenség nem Berlin-specifikus, az összes nagyváros hasonló gondokkal küzd. Négy éve, 2015-ben nem volt stratégia, nem gondolták át, hogy az eltúlzott befogadási politika milyen következményekkel jár. A problémával szakmai és politikai szinten is foglalkoznak, adatok látnak napvilágot, emberi és kormányzati erőfeszítésekről hallunk. Sikeres integráció lenne a cél, amit segíthetne, ha a migráns gyerekek nem szegregálódnának. Azaz ha a speciális iskolákat megszüntetnék, és beolvasztanák egy hagyományos oktatási intézménybe. Vagy ha a multikulti lázában élő befogadáspárti szülők gyerekeiket nem elit vagy legalábbis homogén német iskolába, hanem a körzeti, akár speciális iskolába íratnák. Végül is ezek az iskolák, a költségvetési ráfordításoknak köszönhetően jól felszerelt, külsőleg vonzó intézmények.
Az iskolán belül uralkodó állapotokról, a kulturális különbségekből adódó pedagógiai nehézségekről, a pályaelhagyás valóságos okairól nem szól a fáma. Kifelé még mindig a megoldás lehetőségét sugározzák, amihez nem kell más, csak megértés, szív és szeretet. „Célunk, hogy vidám, elégedett gyerekek hagyják el az iskolát” – mondja az oktatási szakember. Az mellékes, hogy írni, olvasni tudjon, és annak az országnak a nyelvét, amely befogadta és eltartja, hibátlanul beszélje. Ezt már olvasói kommentárban olvastam, amely a német jövőképet is vizionálta: hogyan integráljuk sikeresen a német gyerekeket a muszlim közegbe?
Folytatjuk
