Az emberiség legmesszebbre jutott eszköze, a Voyager–1 a múlt hónapban egy rövid időre eltűnt a földi irányítók szeme elől. Az űrszonda október közepén majdnem két napra elnémult egy kommunikációs hiba miatt, amit azonban meglepő módon saját maga oldott meg, még mielőtt a NASA mérnökei elküldhették volna a távoli javítási parancsokat.
Az űrszonda október 18. és 20. között körülbelül 48 órára szüneteltette az adatátvitelt egy fellépő kommunikációs hiba miatt, amelyet a Voyager–1 végül önállóan hárított el.
„Ez az első alkalom, hogy az űrszondánál ilyesmit tapasztaltunk, de a küldetésnek egy olyan pontján járunk, ahol már számítanunk kell a váratlan eseményekre” – fogalmazott Kareem Badaruddin, a NASA Jet Propulsion Laboratory (JPL) Voyager-küldetésvezetője az incidenst ismertető október 29-i közleményében.
A Voyager–1 jelenleg majdnem egy fénynapnyira jár a Földtől, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy rádióparancs eljuttatása közel egy napig tart, és a szonda válasza újabb egy nap alatt ér vissza a bolygónkra. Az eszköz november 18-án éri el a teljes fénynapos mérföldkövet, amikor is 25,89 milliárd kilométeres távolságba kerül a Földtől.
A NASA három óriásantennából álló rendszere (Deep Space Network) folyamatosan nyomon követi az űrszonda állapotát. Október 18-án és 19-én a Voyager–1 egyáltalán nem reagált a hívásokra, ám október 20-án a jele szerencsére újra megjelent a műszereken.
„A mérnökök még mindig vizsgálják a kommunikációs hiba kiváltó okát” – tette hozzá a JPL a közleményben. A jelek szerint a Voyager–1 egyfajta biztonsági (csökkentett) módba kapcsolt. „A csapat eddig megállapította, hogy az egyik hajtóműcsoport leállt, a rendszer pedig automatikusan bekapcsolta a tartalék hajtóműveket. Ez a csere minden olyan esetben megtörténik, amikor az űrhajó fedélzeti számítógépei rendellenességet észlelnek az aktív fúvókáknál.”
A Voyager–1 és a ma is működő ikertestvére, a Voyager–2 1977-ben indultak útnak azzal a céllal, hogy feltérképezzék a Naprendszer külső bolygóit. A két űrszonda kihasználta a bolygók egy rendkívül ritka együttállását, ami lehetővé tette, hogy minimális üzemanyag-felhasználással – az úgynevezett gravitációs parittyahatást alkalmazva – jussanak el a Jupitertől a Szaturnuszon át az Uránuszig és a Neptunuszig (bár a távolabbi jégóriások meglátogatásának finanszírozása az indításkor még egyáltalán nem volt biztosított).
Az űrszondák néhány hónapos különbséggel, hatalmas tudományos sikerrel repültek el a Jupiter és a Szaturnusz rendszerei mellett, mielőtt útjaik elváltak volna. A Voyager–1 közeli felvételei a Szaturnusz gyűrűiről, valamint a Titán nevű – prebiotikus (élet előtti) kémiával rendelkező – holdjáról arra késztették a mérnököket, hogy módosítsák az űrszonda pályáját, amely így magasan a Naprendszer síkja fölé emelkedett. Eközben a Voyager–2 folytatta útját, és 1986-ban az Uránusz, majd 1989-ben a Neptunusz mellett repült el, ezzel a mai napig az egyetlen ember alkotta eszközként szolgáltatva közeli felvételeket ezekről a jégóriásokról.
A nukleáris (radioizotópos) generátorokkal működő, folyamatosan értékes tudományos adatokat sugárzó Voyagerek küldetését az évek során többször is meghosszabbították. Mindkét eszköz évekkel ezelőtt átlépte a csillagközi űr határát, és a mai napig működőképes.
Az extrém élettartamnak azonban megvan az ára: a szondák plutóniumos energiaforrásai folyamatosan gyengülnek. A mérnököknek ezért rendszeresen le kell állítaniuk bizonyos műszereket, és kreatív energiatakarékossági trükköket kell alkalmazniuk. A Voyager–1 a közelmúltban esett át egy ilyen teljesítményszabályozási műveleten, amelyet a csapat csak „Nagy Bummnak” (Big Bang) becézett, mivel az űrhajó számos műszerét teljesen átkonfigurálták.
„Szeptember elején a mérnökök sikeresen leállítottak három eszközt a Voyager–1 fedélzetén, és három alacsonyabb energiafogyasztású alternatívára váltottak át” – írta a JPL, megjegyezve, hogy a Voyager–2-nél egy hasonló „ősrobbanás” zajlott le körülbelül hat héttel korábban.
A JPL nem bocsátkozott becslésekbe arról, hogy a küldetések meddig tarthatnak még, de kiemelték, hogy mindkét űrszonda évente körülbelül négy watt energiát veszít (eredetileg egyaránt 470 wattos teljesítménnyel indultak). Az átkonfigurálásoknak köszönhetően a szondák „a korábban vártnál hosszabb ideig” tudják működtetni a megmaradt tudományos műszereiket. E beavatkozások nélkül a Voyager–1-en például egy újabb kritikus műszert kellett volna végleg lekapcsolni legkésőbb a jövő nyár folyamán.
Suzanne Dodd, a JPL Voyager-projektmenedzsere 2022-ben úgy nyilatkozott: reményeik szerint a szondák még a 2030-as években is képesek lesznek adatokat küldeni a csillagközi térből – írta a Space.
