Egy felső-ausztriai kis település, St. Thomas am Blasenstein temploma első pillantásra semmi különöset nem rejt. A kriptájában azonban egy üvegvitrinben egy több évszázados, kivételesen jó állapotban fennmaradt múmia látható. A maradványokat a 18. században elhunyt helyi plébánosnak, Franz Xaver Sidler von Roseneggnek tulajdonítják.
A test különlegessége, hogy nem egyszerűen természetes úton száradt ki: a kutatók szerint szándékos, úgynevezett antropogén mumifikációval tartósították. A vizsgálatok egy korábban nem ismert eljárásra utalnak, amelynek során a hasüreget a végbélnyíláson keresztül töltötték fel különféle nedvszívó anyagokkal, például faforgáccsal, száraz növényi részekkel és gallyakkal. Ezek feladata az volt, hogy felszívják a testben maradó folyadékokat, és lassítsák a bomlást.
A módszer jóval kevésbé kifinomultnak tűnik, mint az ókori egyiptomiak gondosan kidolgozott balzsamozási eljárásai. Az egyiptomi uralkodók és az elit tagjainak testét összetett rituálék során készítették fel a túlvilágra, Sidler esetében azonban más cél állhatott a háttérben.
A kutatók szerint a lelkészt feltehetően azért tartósították, mert nagyobb távolságra akarták szállítani, vagy hosszabb időt kívántak biztosítani a temetés előkészítésére. A test végül mégis a helyi templom kriptájában maradt. A pontos okot ma már nem lehet biztosan megállapítani.
A halottak testének megőrzése azonban korántsem kizárólag az ókori Egyiptomhoz kötődik. A történelem különböző korszakaiban és kultúráiban egészen eltérő okokból próbálták megakadályozni az emberi test lebomlását – írja az IFL Science.
Amikor a természet végzi el a mumifikálást
A halál után a testben jól meghatározható folyamatok indulnak el. Csökken a testhőmérséklet, kialakul a hullamerevség, majd megkezdődik a sejtek és szövetek lebomlása. A folyamat sebességét azonban jelentősen befolyásolják a környezeti körülmények.
Ha a mikroorganizmusok tevékenysége korlátozott, a bomlás lelassulhat, és a lágy szövetek is hosszú időn keresztül fennmaradhatnak. A test ilyenkor jelentős mennyiségű vizet veszíthet, miközben megőrzi eredeti alakjának egy részét.
Az egyik legismertebb példa Ötzi, az 5300 éves jégember, akinek maradványait az 1990-es években fedezték fel a tiroli Alpokban. A neolitikus férfi halálát valószínűleg nyíllal okozott sérülés idézte elő, testét pedig az évszázadok során a gleccser jégtakarója őrizte meg.
Észak-Európában szintén számos természetes úton konzerválódott holttest került elő. A tőzeglápok hideg, oxigénszegény és savas környezete különösen kedvező feltételeket teremt a testek fennmaradásához. A tőzegmoha által termelt anyagok hatására a bőr gyakran sötét, bőrszerű állagúvá válik.
A régészek mintegy kétszáz vaskori lápholttestet találtak Észak-Európában. Sokuk testén erőszakos halálra utaló sérülések láthatók, ezért egyes kutatók úgy vélik, hogy rituális áldozatok lehettek.
Hasonlóan különleges leletek kerültek elő Irán északnyugati részén, a csehrábádi sóbányákban. Körülbelül 2500 évvel ezelőtt több bányász vesztette életét, amikor beomlott körülöttük a bánya. A magas sótartalom kiszárította a testeket, és megakadályozta a gyors bomlást.
A maradványok nemcsak a bányaszerencsétlenség körülményeiről árulkodnak, hanem az áldozatok életéről is. Egy körülbelül 16 éves fiú testtartása arra utal, hogy a halála pillanatában megpróbálhatott védekezni a ráomló törmelék ellen. Egy másik áldozat beleiben pedig galandféregpetéket találtak, ami értékes információt szolgáltat az egykori parazitafertőzésekről.
Ezek a példák azt mutatják, hogy a mumifikáció nem feltétlenül emberi beavatkozás eredménye. A megfelelő környezeti feltételek önmagukban is képesek évszázadokon vagy akár évezredeken át megőrizni az emberi testet.
Amikor az emberek tudatosan őrzik meg halottaikat
A természetes mumifikáció mellett számos kultúrában alakultak ki olyan szertartások, amelyek kifejezetten a holttest tartósítását szolgálták.
Pápua Új-Guinea Morobe tartományának hegyvidéki térségeiben az Änga közösségek egykor füstöléssel őrizték meg halottaik testét. A több hónapon át tartó eljárás során a holttestet lassan, nyílt tűz fölött szárították. A folyamatot a közösség erre kijelölt tagjai felügyelték, és a testből távozó folyadékokat is eltávolították.
A gyakorlatnak nem pusztán a test megőrzése volt a célja. A mumifikált ősök a közösség életében továbbra is fontos szerepet töltöttek be: a hagyomány szerint kapcsolatot biztosítottak az élők és az elhunytak között, és továbbra is védelmezhették szeretteiket.
A Csendes-óceán déli térségében korábban több helyen is léteztek hasonló szokások, amelyek a 19. és 20. században a kereszténység terjedése, valamint a gyarmati hatások következtében fokozatosan visszaszorultak.
A test megőrzése más kultúrákban a spirituális kiválóság bizonyítékává is válhatott. Japánban egyes buddhista szerzetesek a sokushinbutsu nevű gyakorlatot követték, amelynek célja az önmumifikáció volt. A szigorú aszketikus életmód, a táplálkozás korlátozása és a hosszú meditációs időszakok révén igyekeztek elérni a testi és szellemi megtisztulás egy különleges állapotát.
A hagyomány szerint a szerzetesek végül egy sírkamrában vagy föld alatti üregben folytatták meditációjukat, amíg életüket nem vesztették. Testüket később kiemelték, és ha megfelelő állapotban maradt fenn, templomukban helyezték el. A mumifikálódott szerzetesek így spirituális teljesítményük jelképeivé váltak.
A gyakorlat a 19. század végéig fennmaradt, amikor a japán kormány betiltotta.
A keresztény hagyományban is különleges jelentőséget tulajdonítottak azoknak a holttesteknek, amelyek a szokásosnál lassabban bomlottak le. Egyes esetekben az ilyen maradványokat az isteni kiválasztottság jelének tekintették. Azokat, akiknek teste a halál után hosszú idővel is szokatlanul épnek tűnt, a vallási hagyomány romolhatatlanoknak nevezte.
A test épsége tehát nemcsak a túlvilági életre való felkészülést szolgálhatta, hanem az elhunyt szentségének vagy különleges státuszának bizonyítékaként is értelmezhető volt.
A modern mumifikáció és a túlvilág ígérete
A testmegőrzés gondolata a modern korban sem tűnt el. Egyes vallási és spirituális mozgalmak ma is a mumifikációban látják a halál utáni létezés egyik lehetséges útját.
Ilyen például az 1975-ben alapított Summum vallás, amely az egyiptomi hagyományok, a keresztény gnoszticizmus és a New Age-eszmék elemeit ötvözi. Követői úgy vélik, hogy a mumifikáció hozzájárulhat a lélek túlvilági útjához, és akár a test későbbi tudományos helyreállításának lehetőségét is megteremtheti. A szervezet azok számára is kínál mumifikációs szolgáltatást, akik nem tartoznak a vallási közösséghez.
A test megőrzésének modern formája a krionika is, amelynek során az elhunyt testét vagy agyát rendkívül alacsony hőmérsékleten tárolják. A cél az, hogy a szövetek hosszú távon fennmaradjanak, és egy jövőbeli, fejlettebb orvostudomány esetleg képes legyen helyreállítani a szervezet működését.
A gyakorlat támogatói abban bíznak, hogy a jövőben olyan technológiák születhetnek, amelyekkel gyógyíthatóvá válnak a ma halálos betegségek, és akár az öregedés folyamata is visszafordíthatóvá válhat.
A tudomány jelenlegi állása szerint azonban nincs bizonyíték arra, hogy a krionikával megőrzött emberi test vagy agy később újraéleszthető lenne. A módszer ezért nem tekinthető bizonyított életmentő eljárásnak.
Simon Woods, a Newcastle-i Egyetem bioetikai szakértője a krionikát egyfajta „hideg mumifikációként” írta le. Szerinte a modern technológia mögött ugyanaz a mélyen gyökerező emberi félelem húzódhat meg, amely a történelem során a különféle mumifikációs szertartásokat is életre hívta: a halandósággal való szembenézés nehézsége.
A krionikát kínáló vállalatok reklámjaiban is gyakran megjelenik a halál legyőzésének ígérete. A Tomorrow.bio például azokat szólítja meg, akik „dacolnak a véggel”, és az eljárást a halál utáni biológiai állapot megőrzéseként mutatja be.
A Cryonics Institute hasonlóan optimista jövőképet kínál: olyan világot ígér, amelyben a betegségek, az öregedés és a halál többé nem jelentenek leküzdhetetlen akadályt.
A krionika azonban számos etikai kérdést is felvet. Ha valakit egyszer valóban sikerülne feléleszteni, milyen jogok illetnék meg? Ki lenne felelős érte, és ki biztosítaná a megélhetését? Az ilyen emberek lényegében időbeli bevándorlóként jelennének meg egy olyan társadalomban, amelynek tagjai, szabályai és erőforrásai teljesen megváltozhattak.
A halálfélelem évezredek óta velünk él
A különböző mumifikációs módszerek első pillantásra alig hasonlítanak egymásra. Az egyiptomi fáraók gondosan előkészített sírjai, a pápua új-guineai füstölt múmiák, a japán szerzetesek önmumifikációja és a modern krionika között azonban van egy közös vonás: mindegyik azt a vágyat fejezi ki, hogy az ember valamilyen módon túllépjen a halál véglegességén.
A test megőrzésének célja koronként és kultúránként változott. Egyesek a túlvilági életre készültek, mások az elhunytak emlékét akarták fenntartani, megint mások a vallási kiválasztottság bizonyítékát látták a romlatlan testben.
A modern technológia új lehetőségeket ígér, de az alapvető emberi kérdés változatlan maradt: vajon valóban el tudjuk fogadni, hogy az élet egyszer véget ér?
A St. Thomas am Blasenstein templomában őrzött lelkész múmiája erre emlékeztet. A több évszázados maradvány nem csupán egy különös balzsamozási eljárás bizonyítéka, hanem annak is, hogy a halál utáni test megőrzésének vágya jóval szélesebb körben és sokkal többféle formában jelent meg a történelem során, mint azt elsőre gondolnánk.
