Két évtizeddel ezelőtt ugyanúgy alkalmatlan és tehetetlen volt a „Vén Európa” akkori vezetése a délszláv háborúk lezárása ügyében, mint a jelenlegi az ex-Jugoszlávián át áramló migránstömegek kezelésében. Mint akkor, ma is kívülről várja az unió a rendteremtőt és békecsinálót.
… és nélküle a „korrigált” képen (Fotók: MH)
Rendszerváltás fegyverrel
De nem így történt, ugyanis nemzeti (szlovén, horvát, bosnyák, macedón, albán kontra szerb, montenegrói) érzések nem konvertálhatók dollárra, márkára, frankra, de még lírára sem. Hát akkor ilyen (háborús) helyzetben „mi a teendő?”, kérdezték Lord Owent és Lord Carringtont, akik az üzleti világból délszlávszakértővé avanzsáltak pillanatok alatt. Tartsunk konferenciákat! – volt a válaszuk –, mintha ma lenne. Tartottak Genfben, majd a hágai Jugoszlávia-konferencia állandó értekezlet lett, eredménytelenül. A tizennégy tűzszüneti megállapodásból, amit a felek aláírtak, tizennégyet sértettek meg szinte minden oldalról. Közben ezerszámra haltak a horvát, bosnyák, szerb, montenegrói, magyar katonák, és menekültek civilek tízezrei (sorrend ugyanaz) a volt Jugoszlávián belül és a szomszédos országokba, köztük hazánkba is.
Hát, ha a konferenciázás nem jött be, tegyünk mást! – gondolták Brüsszelben. Hirdessünk embargót! Hirdettek. Mégpedig általános térségi fegyverembargót, s árgus szemekkel figyelték az orosz, az amerikai (főleg a déli) fegyverpiacot, és nem láttak semmit. Persze, hogy nem. A lángokban álló Jugoszlávia 1955-től a harmadik világ, majd 1961-től az el nem kötelezett mozgalom tagja, vezető országa volt, s korábbi szövetségeseitől szerezték be a fegyvereket és a lőszert egyaránt. Amúgy meg az Adriát ugyanúgy nem lehet lezárni, mint a boszniai hegyeket!
Mértékadó körök – miután EU/femisztikus kifejezéssel élve a „fegyverüzletág nem teljesen transzparens”– mintegy háromszorosára becsülik az embargó bevezetése utáni balkáni fegyverimportot, mint annak előtte. Közben pedig telt az idő, 1993-at írtunk. Amikor is érdemi intézkedés történt: az Európai Gazdasági Közösség Európai Unióra változtatta a (saját) nevét. Ez sem hatotta meg a háborúzó feleket, folytatták az etnikai tisztogatásokat, a „rendszerváltást fegyverrel”. Eltelt a ’94-es év is, béke nélkül. Persze az értekezletek, megbeszélések, szimpóziumok folytatódtak angolul, németül, franciául. A nyelvek jól mentek, bár jobb lett volna történelemül, földrajzul, balkánul, társadalmul tudni, de az üzleti egyetemeken ilyesmit nem tanítanak.
Béke és újabb háború
Azután eljött az 1995-ös esztendő, maga a borzalmak borzalma: Srebrenica (július 6–25). Az ENSZ által védett övezetté nyilvánított kelet-boszniai városkába 24-25 ezer bosnyák menekült, közülük a férfiakat és fiúkat kiválogatták a boszniai szerb katonák és paramilitáris martalóc társaik, s a holland kéksisakosok szeme láttára végezték ki, lőtték körülbelül ötven tömegsírba őket. Az eddig azonosítottak száma nyolcezer-háromszáz fő. Ekkor az unió első emberét Jacques Santernek (korábban luxemburgi miniszterelnök) hívták. Korábbi felelősségüket elismerve 2002-ben lemondott a teljes holland kormány. A népirtást nem közvetítette Brüsszel partner kedvence, az öleb-„píszí” média, ahogyan korábban beszámolt Eszék, Vukovár és Dubrovnik barbár szétlövéséről és a békés lakosság átélt borzalmairól. Viszont nem maradt rejtve a barbarizmus az amerikai kémműholdak előtt, s a Fehér Ház elunta a tehetetlen uniós csődpolitikát, s NATO-mezben, katonai erővel, úgynevezett stratégiai erőelszívással kényszerítette ki a békét (Dayton, Ohio állam, 1995. november). Az unió protokoll „erőre kapott”, s a szerződést már Párizsban írták alá decemberben, húsz évvel ezelőtt. A szövetséges média ismét kitett magáért. Az ülve aláíró Milosevic, Tudjman és Izetbegovic mögött a helyszínen hatan álltak. De a világsajtót és a szakirodalmat is bejáró képeken már csak öten maradtak: González, Clinton, Chirac, Kohl és Major. Az angol miniszterelnök mellett álló Viktor Csernomirgyin orosz kormányfőt egyszerűen levágták a képről!
A szerb–horvát–bosnyák viszályt a Washington által levezényelt Pax Americana csak jegelte, erőből fagyasztotta le, ami Brüsszelnek elég volt. Pár év múlva a szerb–koszovói– albán ellentétek ugyanott (értsd: ex-Jugoszlávia) újabb véres háborúba és ötszázezer albán elüldözésébe torkollottak. Hiába járta a művelt Nyugatot az „albán Gandhi”, a Sorbonne-on doktorált Ibrahim Rugova. Ők mással foglalatoskodtak. A közös Mammon, az euró bevezetésének előkészítésével foglalkoztak a brüsszeli brókercég és zálogház keverékében.
A radikális albán vezetők, élükön Hashim Thacival 1999-ben már nem törődtek Brüsszellel. Tudták, honnan fúj a szél, az Egyesült Államokban lobbiztak, eredményesen. A NATO 1999. március 24-től hetvennyolc napig bombázta Kis-Jugoszláviát, véget vetvén Milosevic terrorhadjáratának. A bombázást az a spanyol Javier Solana NATO-főtitkár rendelte el, aki Madridban anarchista NATO-ellenes tüntetések szervezőjeként tűnt ki egyetemistaként (Made in EU). Santert a „Professzor” becenevű olasz Romano Prodi váltotta az unió élén, aki bevezette az eurót 2002-ben. Őt követte két ciklusra a portugál José Manuel Durao Barroso, aki még 1974-75-ben maoista ifjúsági szervezetek vezetőjeként tündökölt Lisszabonban (Made in EU II.), s így jutunk el a mai vezető garnitúrához. De ki beszél itt ma már Jugoszláviáról?
Javíthatatlan ábrándozók
Ha a térképre vetünk egy pillantást, láthatjuk, hogy a migránsfolyam fő árama éppen ezen a némileg kibővült exjugoszláv területen hömpölyög az unió centruma felé. Macedónia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia, Montenegró, Koszovó, Bulgária: nagy részben Európa szegényháza kívül-belül. Nyugodtan idesorolhatjuk Görögországot is, mert ép ésszel senki nem gondolhatja, hogy közel négyszázmilliárd amerikai dollár (tízszerese a jugoszláv szövetségi államadósságnak) tartozást majd tízmillió ember pár év alatt visszafizet. Még akkor sem, ha eladják a pireuszi kikötőt és mellé Mehrwertsteuerként az Akropoliszt.
De ez momentán nem téma, mert jönnek a szírek, afgánok, irakiak, kurdok… és csak a jóisten tudja, hogy ki még, miközben az uniós vezetés „itt a piros, hol a pirost játszik”: kvóta–nyelvtanfolyam–munkaerő alapon. Titokban meg arról ábrándoznak, hogy de jó lenne, ha valaki a kontinensen kívülről megakadályozná Európa megfojtását, ugyanis nem véletlenül nevezte Donald Rumsfeld volt amerikai védelmi miniszter a „Vén Európát” önvédelmi harcra képtelennek. Lehetne ez a valaki az éppen embargó alatt álló Vlagyimir Putyin is Oroszország fegyveres erejével. S míg ő legyőzné az Iszlám Államot és paralizáló filiáléit, addig a brüsszeli vízfej előkészítené a legszebb szálloda konferenciatermét Párizsban (vagy Berlinben?), s ülhetnének is le azonnal aláírni a szerződést az Iszlám Állam harcosai, az al-kaidások és a mudzsahedek vezetői. Mögöttük állhatna Obama, Merkel, Hollande, Juncker és Schulz, a kép széléről meg levágnák Putyint.
A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főmunkatársa
