A klímaváltozás és az emberi erőszak közötti kapcsolatot vizsgálták régészek Peru északi partvidékén, a Lambayeque-völgy térségében.
A kutatás több mint háromezer év történetét ölelte fel, és 1659 emberi csontváz maradványait elemezte. A tudósok arra keresték a választ, hogy a szélsőséges időjárási események, az aszályok és az El Niño-jelenséghez kapcsolódó áradások milyen hatással lehettek az egykori közösségek közötti erőszakra.
A vizsgálat különösen fontos területet érint, hiszen Peru északi partvidékén az embereknek rendkívül száraz, sivatagos környezetben kellett boldogulniuk. A térségben a mindennapi élet alapvetően függött a folyók vízellátásától, amelyet elsősorban az Andok magasabban fekvő területein lehulló csapadék biztosított. Amikor az El Niño miatt felmelegedett óceáni vizek megváltoztatták az időjárási viszonyokat, a partvidéken heves esőzések és pusztító áradások alakulhattak ki, míg más időszakokban a La Niña szárazabb és hűvösebb körülményeket idézhetett elő.
A kutatók a Lambayeque-völgyből származó, összesen 1659 ember maradványait vizsgálták meg. A csontokon elsősorban olyan sérüléseket kerestek, amelyek erőszakos cselekményekre, illetve balesetekre utalhattak. Az elemzés során 1519 olyan egyént találtak, akiknek a csontjai megfelelő állapotban maradtak fenn a sérülések vizsgálatához. Az eredmény meglepő volt: mindössze 25 embernél, vagyis a vizsgálható minták 1,6 százalékánál mutattak ki olyan koponyasérüléseket, amelyek emberi erőszakkal hozhatók összefüggésbe. Ezzel szemben 77 ember csontjain találtak balesetekből származó sérüléseket.
A kutatás legfontosabb megállapítása, hogy a szélsőséges időjárás és az emberek közötti erőszak között nem sikerült kimutatni egyértelmű összefüggést. Sem a hegyvidéki csapadékmennyiség változása, sem az El Niño okozta áradások gyakorisága nem járt együtt az erőszakos sérülések számának növekedésével. A tudósok azt sem találták, hogy a szárazabb időszakokban gyakoribbá váltak volna a balesetekből eredő csontsérülések.
Az eredmények arra utalnak, hogy a Lambayeque-völgy egykori lakói a környezeti nehézségekre nem feltétlenül erőszakkal reagáltak. Ennek egyik lehetséges magyarázata a térség gazdasági és társadalmi berendezkedése lehetett. A helyi közösségek különböző foglalkozásokra szakosodtak: voltak földművesek, halászok, vadászok, sótermelők, pásztorok, fazekasok és fémművesek. Ez a munkamegosztás lehetővé tette, hogy az emberek többféle természeti erőforráshoz férjenek hozzá, és kölcsönösen függjenek egymástól. A tengeri élelmiszerforrások, a folyók és az öntözéses mezőgazdaság együttesen viszonylag stabil megélhetést biztosíthattak még a kedvezőtlenebb éghajlati időszakokban is.
A tanulmány egy másik érdekes különbségre is rámutatott. A baleseti sérülések gyakoribbak voltak a férfiaknál, különösen az idősebb korosztályokban. A kutatók szerint ennek hátterében az állhatott, hogy a férfiak nagyobb arányban végeztek fizikailag megterhelő, veszélyes mezőgazdasági vagy halászati munkát. Az életkor előrehaladtával pedig természetes módon növekedhetett annak az esélye, hogy valaki élete során legalább egyszer komolyabb sérülést szenvedjen.
A kutatás ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az ókori Lambayeque társadalmai erőszakmentesek lettek volna. A régészeti leletek ugyanis jelentős méretű rituális emberáldozatokról is tanúskodnak. A Moche-kultúra idején például kisebb léptékű emberáldozatokra került sor, később, a középső Sicán-korszakban azonban a szertartások mérete drámaian megnőtt. A kutatók szerint a Sicán központjában található monumentális templomoknál akár 1200 embert is feláldozhattak egy mindössze ötvenéves időszak alatt. Ezeket a szertartásokat azonban nem egyszerűen az élelemhiány vagy az időjárási katasztrófák következményeként értelmezik, hanem elsősorban vallási és politikai célokkal magyarázzák.
A spanyol hódítás időszakából származó maradványok szintén érdekes képet mutatnak. Bár a gyarmatosítás súlyos társadalmi és gazdasági változásokat, kizsákmányolást és egészségügyi problémákat okozott az őslakos lakosság körében, a vizsgált csontokon ebben az időszakban sem növekedett jelentősen a közvetlen fizikai erőszakra utaló sérülések száma. A kutatók ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy a csontokon nem feltétlenül maradnak nyomai az olyan bántalmazásoknak, amelyek csak a lágyszöveteket érintették.
A tanulmány végső következtetése szerint a klímaváltozás önmagában nem vezet szükségszerűen társadalmi konfliktusokhoz és erőszakhoz. Az, hogy egy közösség miként reagál az aszályokra, az áradásokra vagy más környezeti válságokra, nagyban függ a társadalmi szerkezetétől, gazdasági lehetőségeitől, kulturális hagyományaitól és a rendelkezésére álló erőforrásoktól. A perui példa azt mutatja, hogy még több ezer évvel ezelőtt is léteztek olyan közösségek, amelyek képesek voltak alkalmazkodni a szélsőséges környezeti változásokhoz anélkül, hogy a mindennapi életet az erőszak határozta volna meg – írja a Frontiersin.
