Az úgynevezett „múmia átka” az egyik legismertebb ókori egyiptomi legenda, amely szerint a sírok és múmiák megzavarói természetfeletti büntetésre számíthatnak.
A történet különösen Tutanhamon fáraó sírjának 1922-es felfedezése után vált világszerte ismertté. Howard Carter régész ekkor tárta fel a fáraó sírját, amelynek feltárását George Herbert, Carnarvon ötödik grófja finanszírozta. Carnarvon néhány hónappal később megbetegedett és meghalt, ami azonnal táplálni kezdte azokat a híreszteléseket, hogy a fáraó sírjának átka végzett vele. A korabeli újságok világszerte szenzációként számoltak be az esetről. Carnarvon egy szúnyogcsípés helyének megvágása után kialakult fertőzésben halt meg, miközben felesége, Almina Herbert, aki szintén megbetegedett, még évtizedekig élt.
Érdekes módon azonban a „múmia átka” elképzelése nem Tutanhamon sírjának felfedezésével született. A legenda gyökerei legalább a 19. század közepéig nyúlnak vissza. Egyiptom ekkor egyre nagyobb érdeklődést váltott ki Európában és Amerikában, a múmiák pedig különleges és egzotikus tárgyakká váltak. A korszak irodalmában már megjelentek olyan történetek, amelyekben a sírrablók vagy a múmiákat megzavaró kalandorok természetfeletti következményekkel szembesültek. A legenda kialakulásában később a horrorirodalom, a filmek és a sajtó is jelentős szerepet játszott. Bram Stoker például 1903-ban olyan regényt publikált, amelyben szintén megjelenik a múmia átka.
Tutanhamon sírjának feltárása után a történet valóságos médiamítosszá vált. A sajtó egy része azt sugallta, hogy Carnarvon halála bizonyítja a fáraó bosszúját, miközben a sírban egyáltalán nem találtak olyan ókori egyiptomi feliratot, amely átkot helyezett volna kilátásba. A legenda terjedéséhez hozzájárultak olyan ismert személyiségek is, akik természetfeletti magyarázatokat emlegettek. Arthur Conan Doyle például arról beszélt, hogy Carnarvont a sírban élő természetfeletti erők ölthették meg.
A tudomány ugyanakkor azt is vizsgálta, hogy lehetett-e az úgynevezett átok mögött valamilyen valós egészségügyi veszély. Felmerült például annak lehetősége, hogy több ezer éven át egy sírban fennmaradó kórokozó okozhatott betegséget az oda belépőknek. Egyes korábbi tudományos modellek szerint ez elméletileg elképzelhető lehetett, későbbi vizsgálatok azonban nem találtak meggyőző bizonyítékot erre. Tutanhamon sírjának falain található barnás foltokról például megállapították, hogy azokat létrehozó mikroorganizmus már nem aktív. Egy másik, 2002-ben publikált vizsgálat pedig 25 olyan ember adatait elemezte, akik a sír felfedezése után kapcsolatba kerültek vele. Átlagosan körülbelül 70 éves korukig éltek, ami alapján a kutató nem talált bizonyítékot arra, hogy a sír látogatói szokatlanul fiatalon haltak volna meg.
A „múmia átka” így elsősorban kulturális és médiatörténeti jelenségnek tekinthető, nem bizonyított természetfeletti erőnek. A legenda azonban máig rendkívül népszerű. Amikor például 2018-ban egy hatalmas, mintegy kétezer éves szarkofágot találtak Alexandriában, már akkor is sokan attól tartottak, hogy annak felnyitása valamilyen átkot szabadíthat el. A múmiákhoz kapcsolódó történetek azért is maradtak ennyire népszerűek, mert az emberek hajlamosak természetfeletti magyarázatokat keresni olyan eseményekre, amelyek egyébként véletlenszerűnek vagy nehezen magyarázhatónak tűnnek.
Összességében a „múmia átka” sokkal inkább a 19–20. században kialakult legenda, mintsem az ókori egyiptomiak bizonyított hiedelme. Tutanhamon sírjának felfedezése és Carnarvon halála azonban olyan erős történetet szolgáltatott a sajtónak, hogy az átok legendája azóta is az ókori Egyiptomról szóló egyik legismertebb rejtély maradt – írja a LiveScience.
