Mi ölte meg a neandervölgyieket?

Míg a Homo sapiens messzemenő társadalmi hálózatokat épített ki, amelyek segítettek nekik átvészelni a nehéz időket, a neandervölgyiek túlságosan szétszórtan és túlságosan elszigetelten éltek egymástól ahhoz, hogy átvészeljék.

A Montreali Egyetem tudósai rengeteg régészeti és etnográfiai adatot tápláltak be olyan számítógépes modellekbe, amelyeket általában a növény- és állatvilág elterjedésének tanulmányozására használnak. Ehelyett az algoritmusokat kissé módosították, hogy képet kapjanak a különböző őskori emberi populációkról és azok térbeli eloszlásáról Európában.

„Nyilvánvalóan nincsenek pontos demográfiai adataink a 35 000 évvel ezelőtt élt populációkról, ezért jobban dokumentált ősi vadászó-gyűjtögető csoportok etnográfiai adatait használtuk fel a geomatikai eszközök paramétereinek beállításához és ezeknek a modelleknek az előállításához” – magyarázta Ariane Burke, a Montreali Egyetem antropológia professzora és a quebeci Hominin Elterjedési Kutatócsoport vezetője egy nyilatkozatban, számol be az IFLScience.

„Például ezek az adatok azt mutatják, hogy egy 25-50 fős helyi csoport tipikus éves területe, amely szezonálisan vándorol és regionális kapcsolatokat tart fenn más csoportokkal, körülbelül 2500 km2 [965 négyzetmérföld] lenne.”

A tanulmány a 60 000 és 35 000 évvel ezelőtti időszakra összpontosított, egy viharos időszakra, amely drámai éghajlatváltozásokat, a Homo sapiens Eurázsia-szerte való terjedését és végül a neandervölgyiek kihalását hozta magával. A csapat azonban megállapította, hogy az éghajlati stressz és a Homo sapiensszel való közvetlen verseny nem tudta teljes mértékben megmagyarázni a neandervölgyiek eltűnését.

A Homo sapiens általában olyan régiókhoz kötődött, amelyek sokkal jobban összekapcsolódtak, mint a neandervölgyiek lakta területek. Ezek a jól összekapcsolt régiók gyakran déli, tengerparti útvonalak mentén helyezkedtek el, így a populációk elég szétszóródtak ahhoz, hogy kapcsolatban maradjanak a szomszédos közösségekkel. Nehéz időkben, legyen szó akár éghajlatváltozásról, akár más fajokkal való versenyről, ez döntőnek bizonyult.

„Ezek a hálózatok biztonsági hálóként működnek” – magyarázta Burke. „Lehetővé teszik az erőforrásokkal és az állatok vándorlásával kapcsolatos információk cseréjét, partnerségek kialakítását, és válság esetén ideiglenes hozzáférést más területekhez.”

A tanulmány azt is kiemeli, hogyan oszlott két csoportra Európa neandervölgyi lakossága a stressz alatt: az egyik nyugaton, a másik keleten. Kelet-Európában a csoportok kevésbé voltak összekapcsolódva, és nem meglepő módon ők tűntek el először. Ezzel szemben az Ibériai-félszigeten, Európa nyugati szélén élő populációk jobban kapcsolódtak egymáshoz, és megtartották magukat, így a Föld utolsó neandervölgyijei közé tartoztak.

„A nyugati területeken a Homo sapiens érkezése további stresszt okozhatott, különösen a már amúgy is demográfiailag sebezhető neandervölgyi populációk számára” – tette hozzá Burke. „Mivel a két faj képes volt együtt utódokat nemzeni, interakcióik valószínűleg összetettek voltak, versengéssel, alkalmankénti keveredéssel és más finom populációs dinamikával.”

A Homo sapiens társas lény. Az a képességünk, hogy kapcsolatba lépjünk, cseréljünk és együttműködjünk egymással, tette lehetővé számunkra, hogy nagyvárosokat, tartós civilizációkat építsünk, és a Föld minden kontinensét benépesítsük. Ha ez a kutatás beválik, akkor az összetartozásunk lehet az is, ami segített fajunknak túlélni az őskori kor kihívásait, miközben mindenki más kudarcot vallott.

Ugyanezek a trükkök, mondja Burke, játszanak szerepet a 21. századi emberi társadalmakban és fajunk ellenálló képességében.

„Az emberi migráció mindig is létezett, amit a mobilitás és a társadalmi hálózatok tettek lehetővé” – jegyezte meg Burke. „Még ma is, a határok, a népsűrűség és a társadalmi egyenlőtlenségek összetettsége ellenére, az emberek ugyanazon alapvető okokból vándorolnak: hogy kedvezőbb területeket találjanak, újraegyesüljenek szeretteikkel, és csatlakozzanak a kölcsönös segítségnyújtási hálózatokhoz.”