Történelem
Hosszú évszázados titok a tenger alatt: így vadásztak a vikingek bálnára
Ritkán látott leleményesség és túlélési stratégia
„Rendkívül szokatlan az újonnan felfedezett víz alatti régészeti helyszín”, nyilatkozta Elling Utvik Wammer, a Norvég Tengerészeti Múzeum tengeri régésze, aki vezette a kutatást.
Az úszó kőszalag feltárása
A kutatócsoport a jeges januári vizekben merült, áttörve a jégtakarót, és modern szonár- és fotogrammetriai módszerekkel dokumentálta a helyszínt. Egy 25 méter hosszú és 9 méter széles kőszalagot fedeztek fel a szorosban, amelyet gondosan egymásra helyezett kövekből alakítottak ki – egyértelmű jele annak, hogy emberi kéz munkája.
A kőszalag mellett a búvárok egy titokzatos, kör alakú kőhalmot is találtak, 15 méter átmérővel és 4 méter magassággal. A kutatók úgy vélik, ez a 18. századi kísérlet a szoros feltöltésére szolgálhatott, de a hatalmas munkaerő és kőigény miatt végül elhagyták a projektet.
„A kövek mennyisége döbbenetes. Hajókkal kellett odahozni őket, majd egyszerűen a vízbe borítani”, magyarázta Wammer.
A kőszalag maga valószínűleg az a gát alapja, amelyet a szoros elzárására használtak. Az 1500-as évekből származó történelmi feljegyzések szerint ezen a helyen egy állandó kapu állt fából, kötelekből és kövekből, amely a bálnák befogását szolgálta.
Brutális középkori bálnavadászat
A bálnák szorosokba terelése mélyen gyökerezik a norvég történelemben. A Gulating-törvény, Nyugat-Norvégia legősibb ismert tartományi törvénye, amely a 900-as évekből származik, már említi ezt a gyakorlatot. A Telavågnál talált lelőhely fizikai bizonyítékkal szolgál ezekhez az ősi törvényi előírásokhoz, ami egyedülálló jelentőséggel bír.
Amikor egy bálnát észleltek a fjordban, a helyi közösség azonnal cselekedett. Az első lépés a kőgát bezárása volt, hogy az állat a zátonyok közé kerüljön. Ezt követően a teljes falu részt vett a kimerítő, archaikus vadászatban.
„Ezután keresztíjakkal és baktériumokkal fertőzött nyilakkal lőtték a bálnákat, hogy fokozatosan legyengítsék őket”, magyarázta Wammer. Amikor az állat kimerült, harponokkal rögzítették, és sorban evezős hajókkal vontatták partra.
A folyamat nem volt gyors. A 19. század végéről származó szemtanúi beszámolók szerint a bálnák napokig keringhettek a fjordban, mielőtt végleg elesnének. Bár modern szemmel kegyetlennek tűnik, Wammer szerint nagy bálnákat kis, törékeny hajókról gyorsan megölni rendkívül veszélyes lett volna.
Hatalmas munka és rituálék
A bálnavadászat kulcsfontosságú volt a part menti közösségek számára. A Grindasundet gátjának építése és fenntartása rengeteg munkát igényelt, de az értékes zsákmány – hús, zsír, csont – életben tartotta a lakosságot a kemény teleken. A feldolgozás Kvalvollenben zajlott, és a hús elosztása szabályozott rendszer szerint történt a vadászatban résztvevők között.
A vadászat rituális elemekkel is kiegészült. „Például a bálna szemét kivették, majd visszadobták a vízbe, hogy a jövő generációi visszataláljanak a fjordba”, mondta Wammer. Ez a szokás valószínűleg ősi, egészen a prehisztorikus időkig nyúlik vissza.
További kutatások
Bár a kőgát a 16. századi forrásokban szerepel, a bálnacsapdázás valószínűleg jóval korábban kezdődött. A középkorban a bergen-i Nonneseter kolostor birtokolta a fjord jogait, és a jövedelmező bálnavadászat lehetett az érdeklődés fő oka.
A kutatócsoport júniusban visszatér a térségbe, további víz alatti feltárásra, hogy még több titokra derítsen fényt az ősi part menti vadászat és csapdázás világából. A felfedezés ritkaságszámba megy, hiszen egyszerre világít rá a középkori közösségek leleményességére és az életben maradásuk stratégiáira.
