Egy tizenhat évig fennálló politikai rendszer nemcsak vezetőkből és kegyencekből állt. Voltak benne döntéshozók, végrehajtók, alkalmazkodók, hallgatók és egyszerű munkavállalók is. Az elszámoltatás akkor szolgálja a társadalmi igazságot, ha különbséget tesz közöttük. Ha erre képtelen, könnyen maga is igazságtalanságot termel.
Egyszer majd valaki megkérdezi egy állami vállalat könyvelőjétől, mégis hogyan dolgozhatott ott ennyi éven át?
Megkérdezik a színésztől, miért fogadta el a támogatást. A vállalkozótól, miért indult közbeszerzésen. A tanártól, miért nem tiltakozott hangosabban. A minisztériumi referenstől, miért írta alá az előkészítő lapot. Az újságírótól, miért maradt a szerkesztőségben. A polgármesteri hivatal portásától talán már csak azt, hogy miért engedte be azokat, akiknek volt belépőkártyájuk.
Ha nem vigyázunk, néhány hónap alatt olyan országot építhetünk a régi helyére, amelyben mindenki gyanús, aki az elmúlt tizenhat évben nem ment külföldre, nem vonult belső száműzetésbe és nem töltötte minden hétfő reggelét nyilvános ellenállással.
Csakhogy egy rendszert le lehet váltani. Egy társadalmat viszont nem.
Magyarország nem tudja úgy lezárni az előző korszakot, hogy közben több millió ember életrajzát vádirattá alakítja. Tizenhat év alatt egy nemzedék lépett be a munka világába, családok alapítottak vállalkozást, művészek pályáztak, tisztviselők mentek nyugdíjba, mások pedig az óvodától az egyetemig jutottak. Nem mindenki volt a rendszer része, aki a rendszer idején élt. És nem mindenki volt ártatlan szemlélő, aki nem viselt párttagkönyvet.
Éppen ezért a következő évek legnehezebb feladata nem a bűnösök megnevezése lesz. Hanem a különbségtétel.
A felelősség nem egyetlen kapcsoló
A közéleti indulat szeret kétállású kapcsolókban gondolkodni. Valaki vagy velünk volt, vagy ellenünk. Tettes vagy áldozat. Haszonélvező vagy ellenálló. Csakhogy egy hosszú politikai korszak társadalma nem fekete-fehér fényképen marad fenn.
Felelősségből többféle létezik.
Van büntetőjogi felelősség. Aki bűncselekményt követett el, közpénzt tulajdonított el, hamisított, megvesztegetett, jogellenes utasítást adott vagy tudatosan segített eltüntetni a nyomokat, annak az ügyét nyomozónak, ügyésznek és bírónak kell megítélnie. Itt bizonyíték, tényállás és személyes cselekedet számít, nem politikai hangulat.
Van politikai felelősség. Aki döntési helyzetben volt, törvényeket szavazott meg, intézményeket gyengített vagy vállalta egy rendszer nyilvános képviseletét, nem bújhat örökké a kollektív döntés mögé. A politikus mesterségéhez nemcsak a szolgálati autó és a kamerák tartoznak hozzá, hanem az is, hogy egyszer számon kérik rajta, mire használta a felhatalmazását.
Van szakmai és intézményi felelősség. Egy vezető jogász, gazdasági igazgató vagy hatósági döntéshozó nem mondhatja minden esetben, hogy csupán végrehajtott. Minél nagyobb volt valakinek a tudása, mozgástere és aláírási joga, annál kevésbé hihető, hogy semmit sem látott, és semmiről sem döntött.
És van erkölcsi felelősség. Ez a legnehezebben mérhető, mert nem mindig kapcsolódik törvénysértéshez. Ide tartozik a hallgatás, a kényelmes félrenézés, a mások kiszorításából elfogadott előny és az a pillanat, amikor valaki már pontosan tudta, hogy igazságtalan rendszerből részesül, mégis természetes járandóságként tekintett rá.
Ezeket a felelősségeket nem lehet ugyanazzal a mércével mérni. Aki aláírta a jogellenes döntést, nem állhat ugyanott, mint aki iktatta. Aki megtervezte a kivételezett pályázatot, nem azonos azzal, aki kitöltötte a jelenléti ívet a kötelező értekezleten.
A könyvelő nem vezérigazgató
Vegyük az állami vállalat könyvelőjét. Felelős-e a cég politikai ügyleteiért?
Önmagában azért, mert ott dolgozott, nem. Az embernek fizetnie kell a lakáshitelt, fel kell nevelnie a gyerekét és ritkán adatik meg neki, hogy kizárólag makulátlan intézmények közül válogasson. Egy társaság működését ráadásul nem minden alkalmazott látja át. Aki számlát rögzít, nem feltétlenül tudja, milyen politikai alku áll a szerződés mögött.
De a történet megváltozik, ha a könyvelő fiktív teljesítést könyvelt le, visszadátumozott iratokat készített, vagy segített elrejteni a pénz útját. A beosztás önmagában nem ment fel, ahogyan önmagában nem is tesz bűnössé.
Ugyanez igaz a köztisztviselőre. Nem lehet mindenkit felelőssé tenni a miniszter döntéséért. A közigazgatásnak kormányváltásokon átívelő szakmai személyzetre van szüksége. De, aki vezetőként tudatosan jogsértő gyakorlatot szervezett, szakmai figyelmeztetéseket hallgatott el vagy politikai megtorlás végrehajtója lett, nem hivatkozhat korlátlanul a szolgálati útra.
A „parancsra tettem” és a „semmi közöm nem volt hozzá” között ott húzódik a személyes mozgástér. Ezt kell vizsgálni, nem a munkahely névtábláját.
A támogatás nem kenőpénz, a taps sem mindig hitvallás
És mi legyen a művésszel, aki állami támogatást kapott?
Egy demokratikus közösség nem követelheti meg alkotóitól, hogy csak olyan államtól fogadjanak el pénzt, amelynek minden döntésével egyetértenek. A kulturális támogatás elvileg nem a kormány ajándéka, hanem az adófizetők pénzének visszaforgatása a közös kultúrába. Aki könyvet írt, filmet készített, színházat működtetett vagy néptáncot tanított belőle, attól még nem vált a rendszer propagandistájává.
Más a helyzet, ha valaki nemcsak támogatást fogadott el, hanem cserébe arcát, tekintélyét és művészi rangját adta politikai támadásokhoz. A határ nem ott húzódik, hogy szerepel-e a neve egy támogatási listán. Hanem ott, hogy szakmai munkát végzett, vagy politikai hűséget szolgáltatott.
De itt is szükség van arányérzékre. Volt, aki lelkesedésből állt a színpadra. Volt, aki karrierért. Volt, aki attól félt, hogy különben bezár a társulata, és húsz ember marad fizetés nélkül. A döntések erkölcsi súlya eltérő, mert a választás szabadsága sem volt azonos.
Aki kockázat nélkül mondhatott volna nemet, de jelentős előnyért igent mondott, más helyzetben volt, mint aki egy egész közösség megélhetését cipelte a hátán.
Mikor válik a hallgatás közreműködéssé?
Ez a legfájdalmasabb kérdés. Mert utólag minden csend hangosabbnak tűnik.
Könnyű ma megkérdezni, miért nem tiltakoztak többen. Nehezebb felidézni azt a hétköznapi számítást, amelyet emberek ezrei végezhettek el magukban nap, mint nap, vajon, ha most megszólalok, elveszítem-e az állásomat? Kapok-e még munkát a szakmámban? Mi történik a családommal? Segítek-e bárkin, vagy csak én veszítek?
A félelem nem hősi tulajdonság, de emberi. A társadalom nem követelhet visszamenőleges hősiességet mindenkitől.
A hallgatás azonban nem minden pozícióban jelent ugyanazt. Egy pályakezdő ügyintéző csendje nem mérhető egy főhatóság vezetőjének hallgatásához. A hatalommal együtt nő a megszólalás kötelessége. Aki mások sorsáról dönthetett, több erkölcsi felelősséget visel annál, aki a saját állását próbálta megőrizni.
Talán ez a legegyszerűbb mérce. Minél több hatalma volt valakinek, annál kevesebb joga van arra hivatkozni, hogy tehetetlen volt.
A rendszer legkényelmesebb hazugsága az, hogy senki sem döntött semmiről. A vezető a politikai elvárásra mutat, a politikus a szakmai előterjesztésre, a szakember a vezetői utasításra, a végrehajtó pedig a szabályzatra. Ha ezt elfogadjuk, a felelősség addig vándorol az asztalok között, amíg végül eltűnik egy irattartóban.
Négy kérdés a múlt megítéléséhez
Ha tisztességesen akarunk különbséget tenni, négy dolgot kell megvizsgálni.
Mit tudott az illető? Mekkora döntési szabadsága volt? Milyen előnyt szerzett? És mekkora kárt okozott vagy segített elő?
Nem ugyanaz, ha valaki nem tudott a visszaélésről, vagy tudott, de nem kérdezett. Nem ugyanaz, ha nemet mondhatott következmények nélkül, vagy a családja megélhetését kockáztatta. Nem ugyanaz, ha havi fizetésért végezte rendesen a munkáját, vagy kivételezett szerződésekből épített vagyont. És nem ugyanaz, ha jelen volt egy rosszul működő intézményben, vagy maga tette rosszabbá.
Ehhez ötödik kérdésként odakívánkozik az is, hogy mit tesz most?
Őszintén beszél a saját szerepéről? Segíti a tények feltárását? Vállalja korábbi döntéseit? Vagy átírja az önéletrajzát, és úgy mutatkozik be, mint aki tizenhat éven át a hatalom legbelső folyosóin folytatott láthatatlan ellenállást?
A múltat nem teszi semmissé a késői belátás. De van különbség a felelősség vállalása és a nyomok eltüntetése között.
Nem amnesztia, hanem pontosság
A kollektív bűnösség elutasítása nem jelenti azt, hogy mindenkit fel kell menteni. Éppen ellenkezőleg, az általános vád gyakran a valódi felelősök legjobb menedéke.
Ha mindenki bűnös, akkor végül senki sem az. A döntéshozó elvegyülhet az alkalmazottak tömegében, a tudatos haszonélvező pedig azt mondhatja, hogy ugyanazt tettem, amit mindenki más. Ezért érdeke a régi elitnek is, hogy a vita indulati tisztogatássá silányuljon. A ködben ugyanis eltűnnek a pontos nevek, aláírások, összegek és döntések.
A felelősségre vonás nem lehet munkahelynévjegyzék alapján végzett társadalmi selejtezés.
Nem lehet automatikusan alkalmatlannak nyilvánítani mindenkit, aki állami intézményben dolgozott, támogatást kapott vagy kormányzati megrendelést teljesített. Az országnak szüksége van tapasztalt tisztviselőkre, mérnökökre, orvosokra, tanárokra, jogászokra és vállalatvezetőkre. Tizenhat év szakmai tudását nem lehet kidobni anélkül, hogy vele együtt az állam működőképességét is ki ne dobnánk.
De az sem fogadható el, hogy a szakértelem szó mögött változatlanul tovább éljenek a politikai hűségért kapott kiváltságok.
Nem az a kérdés, dolgozott-e valaki a régi rendszerben. Hanem az, mit tett ott.
Az új hatalom erkölcsi vizsgája
A rendszerváltás első indulata rendszerint egyszerű, mondjuk ki, hogy végre legyen következmény. Ez érthető. Egy következmények nélküli korszak után a társadalom nem jogi szemináriumot, hanem igazságot akar.
Csakhogy az új hatalom minőségét nem az mutatja meg, milyen gyorsan talál ellenségeket, hanem hogy képes-e pontosan megnevezni a felelősöket. Tud-e különbséget tenni a bűncselekmény és a rossz politikai döntés, a közreműködés és az alkalmazkodás, a kiváltság és a rendes fizetés között?
Aki mindenkit megbüntetne, nem igazságot szolgáltat, hanem félelmet oszt újra. Aki pedig senkit sem kér számon, az a régi következménytelenséget nevezi át megbékélésnek.
A kettő között húzódik a jogállami keskeny út, ez pedig a személyes felelősség, bizonyítható cselekedet, arányos következmény triumvirátusa.
Nem lehet egy országot a vádlottak padjára ültetni
A magyar társadalom jelentős része valamilyen módon alkalmazkodott az előző rendszerhez. Lássuk be, hogy másként nem is történhetett volna. Az ember reggelente nem történelmi korszakban ébred, hanem az állandó késésben. Beviszi a gyereket az iskolába, megpróbálja megtartani az állását, kifizeti a számlákat és este talán dühösen nézi a híreket. Közben kompromisszumokat köt, amelyek közül némelyik szükséges, másik kényelmes, a harmadik pedig szégyellnivaló.
Egy ország erkölcsi megújulása nem kezdődhet azzal, hogy utólag mindenkitől hősi életrajzot követelünk.
De azzal sem, hogy úgy teszünk, mintha senkinek sem lett volna választása.
Az igazság valahol a két önfelmentés között van. Nem mindenki tehetett ugyanannyit, ezért nem is felelhet ugyanannyira. A takarítónő nem felel a miniszter szerződéséért. A könyvelő nem felel azért, amit nem ismerhetett. A művész nem válik bűnössé egy támogatástól. De, aki döntött, gazdagodott, nyomást gyakorolt, hamisított vagy mások kiszolgáltatottságából épített karriert, annak nem jár menedék a társadalom közös alkalmazkodásában.
A múlt lezárásához nem több indulatra, hanem pontosabb mondatokra van szükség.
Mert egy tisztességes rendszerváltás nem azt kérdezi először, ki hol dolgozott. Hanem azt, hogy mit tudott, mit tehetett volna, mit tett meg, és mit kapott érte.
Nem lehet több millió embert a vádlottak padjára ültetni. De a valódi felelősöket sem szabad elrejteni mögöttük.
