Talán kevés dolog mutatja jobban az új idők szelét, mint a korábban megváltoztathatatlannak gondolt nemzetközi határok körüli viták az elmúlt hetekben. A 2. világháború után kialakított nemzetközi szabályok közül a leginkább kőbe vésettnek a határok megváltoztathatatlansága tűnt. Bárki, aki ilyen vagy olyan határmódosítás kérdését felvetette azonnal a teljes nemzetközi közösség elutasításával találkozott legyen szó az életközösségeket szétszakító, vonalzóval meghúzott afrikai határokról, vagy éppen a trianoni békediktátum gúnyhatárairól.
Nyilvánvalóan az internacionalisták számára a határok kérdése a reményeik szerint hamarosan egyesülő világban teljesen mellékes kérdés volt, így minden progresszív „mucsai” kérdésként kezelte a határok esetleges megváltoztatását. Mivel a határok kérdése alapvetően csak az adott ország számára voltak fontosak, mindent meg lehetett tenni a téma megvitatásának elkerülésére. Amint ez az Európai Unió példája is mutatja. Sem Katalónia, sem Skócia, sem az esetleges elcsatolt magyar területek autonómiája vagy egyéb etnikai ügyben az Európai Unió nem akar, és ezért nem is lép. A látszat ellenére, nem erről szól ugyanis.
Nem meglepő módon a határok kérdését ezért nem az internacionalista globalisták helyezték újra az érdeklődés középpontjába, hanem a velük szemben álló országok, majd később politikai pártok. Hogy kik is ezek, arról később. Azonban az utóbbi időben több olyan hír is nyilvánosságra került, amelyek túlzás nélkül meghaladottá teszik a második világháború után kialakult határok megváltoztathatatlanságáról szóló elvet.
Bár logikus lenne Oroszországra mutogatni, és tény, hogy a nemzetközi határokat a nagyhatalmak garantálják, mára nemcsak az orosz szándékok, hanem némileg meglepő módon az Egyesült Államok lépései is egyre több esetben utalnak a nemzetközi határok átrajzolására. 2008-ig a világ legtöbb részén elsősorban a tengeri határok kijelölése körül folyt a vita, amelyek akár Szlovénia tengeri kijáratáról, akár a Kígyó-sziget körüli vizek jogáról szóltak, végül mindegyikben a nemzetközi bíróság döntött. A túlzás nélkül erőszakos területfoglalásnak tekinthető kínai bázisépítés a Dél-kínai-tengeren, amelyet egy katonai konfliktus kockázata miatt végül hallgatólagosan elfogadták a nemzetközi szereplők.
Az első jelentős nemzetközi törés a határok kérdésében Koszovó függetlenségének 2008-as kikiáltása volt. Nem meglepő módon, sem Szerbia, sem az akkori szövetségese Oroszország nem ismerte el függetlenné vált tartományt, amely a határok megváltoztathatatlanságáról szóló elv miatt a régió 1978-as közigazgatási határai mellett lett független. Mivel a két észak-koszovói szerb többségű megye Szerbiához csatolása, vagy egy esetleges népszavazás megtartása fel sem merült, a mai napig jelentős etnikai feszültséget okoz ez a tény a régióban. Érdemes megjegyezni, hogy az új államot nemcsak Szerbia és szövetségesei, hanem sok amerikai szövetséges sem ismerte el. Nem véletlenül közéjük tartozik Románia és Szlovákia is, amelyek egy esetleges magyarlakta területeket érintő hasonló lépéstől rettegnek, tegyük hozzá okkal. A koszovói precedenst felhasználva jelentette be, hogy a rövid, 2008 nyári katonai konfliktus után Oroszország elismeri a Grúziától elszakadt két terület, Dél-Oszétia, és Abházia függetlenségét, és ugyancsak nem meglepő módon ezen államokat a Nyugat nem ismeri el.
Közismert példa a Majdan téri puccs utáni 2014-es népszavazás a Krím-félsziget hovatartozásáról, majd a kelet-ukrajnai népköztársaságok függetlenségének kikiáltása, és 2022-es Oroszországhoz való csatlakozásuk. Amely lépéseket szintén nem ismer el a Nyugat. Fentieket azért volt fontos rögzíteni, mert egyre több helyen lehet hallani arról, hogy Moldova nem hagyományos úton, hanem Romániához való csatlakozással lenne az Európai Unió tagja. Ez a régi nagyromán álom nem okoz meglepetést, az elképzelés Európai Unió részéről való támogatása viszont igen. Ugyanis egyértelműen jelzi, hogy a brüsszeli globalista elit hajlandó lenne föláldozni ezt a hosszú távú alapelvet relatív rövidtávú céljai elérésének érdekében.
Ami még meglepőbb, hogy az egyébként szintén a határok fenntartásában érdekelt Egyesült Államok, egész pontosan Donald Trump számtalan olyan lépést tett, amelyből az olvasható ki, hogy a korábbi határok már az amerikai elit számára sem jelentenek olyan tabut, mint korábban. Különösen, ha amerikai érdekek teljesüléséről van szó természetesen. Legyen szó Grönlandról, vagy az olajban gazdag kanadai Albertárol, esetleg a két spanyol exklávéról Ceutáról és Melilláról. A jelenlegi amerikai vezetés több alkalommal mutatta meg, hogy érdekei teljesülése esetén nemcsak, hogy szemet huny a határok megváltoztatása felett, hanem egyenesen kívánatosnak tartja ezeket.
Ez utóbbit azért érdemes kiemelni, mert amikor Donald Trump első ciklusa idején vámháborút kezdett Kínával, ugyan érkezett szórványos tiltakozás politikai ellenfelei részéről, ettől függetlenül Joe Biden ugyanazt a stratégiát folytatta. Trump Grönlandra és Albertára vonatkozó nézeteit ugyan most kritizálják a demokraták, de egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy egy esetleges demokrata elnök alatt támogatásra kerülnek ezen lépések. Ha pedig a nagyhatalmak újra elkezdik a határok átrajzolását, az a határontúli magyarság számára is történelmi esélyeket villant fel.
