Művész páholy
Mi az, hogy természet?
Interjú Szabó Ábel képzőművésszel, az MMA új levelező tagjával
– Mi tudhatunk a gyerekkoráról, volt művész a családban?
– Erdélyi származású vagyok, Csíkszeredában nőttem fel. Egészen kisgyermek korom óta rajzolok. Édesapám grafikusművész volt, valószínűleg az ő inspirációjára kezdtem el, és egész életemben rajzolással és festéssel foglalkoztam, úgyhogy nem volt számomra nagy döntés, hogy ezt a pályát választom.
– Mióta él Magyarországon?
– 1989 óta. 15 éves koromban települtünk át a szüleimmel, a rendszerváltás hajnalán. Romániában még a Ceaușescu-korszak zajlott.
– Az áttelepülés hogyan befolyásolta az életét és a művészi pályáját?
– Mondhatni teljesen más közegbe kerültem, annak ellenére, hogy azonos a kultúra, a nyelv, a szokások. Nagyon nehéz volt az első egy-két év lelkileg, de aztán szinte egyik pillanatról a másikra váltottam. Ahogy benyomnak egy kapcsolót. Hirtelen sikerült elfogadnom a helyzetem, és most már teljesen otthon érzem magam Magyarországon.
– Romániában is részesült már hivatalos művészeti oktatásban?
– Igen, egész életemben ezt tanultam, már az általános iskolám is művészeti iskola volt. Középiskolába Marosvásárhelyre jártam, ahol egyetlenegy művészeti osztály volt, ami az egész székelyföldi régiót összefogta. Három megyéből kerültek oda a diákok, úgyhogy nagyon erős volt a szelekció. Szerencsém volt, felvettek, és oda jártam egy évig, majd amikor áttelepültünk, akkor a Kisképzőben folytattam a tanulmányaimat.
– Hogyan írná le a két oktatás közti különbséget?
– Marosvásárhelyen egy úgynevezett akadémista hozzáállás volt jellemző. Például nagyon szigorú szabályrendszere volt a tanulmányrajznak. Síkokra bontották a figurát, és konstruktív módon építették fel a látványt, míg például Budapesten ez a felfogás nem létezett.
Ilyen módon tehát szabadabb volt, viszont Marosvásárhelyen nagyon megtanultunk rajzolni. A mai napig büszke vagyok az ottani tanáraimra, és az életrajzomba be szoktam írni őket is, mert elképesztő lendületet adtak. Megtapasztaltuk félig-meddig a művészlétet, mert nemcsak stúdiumokon meg az órákon volt munka, hanem mindig.
A Kisképző ehhez képest egy kicsit szabadabb volt, de pont emiatt bizonytalanabb is. Ráadásul Budapesttel megnyílt számomra a világ, rengeteg olyan dolgot láttam, tapasztaltam, ami nagyban befolyásolta később a művészetemet. Eleve nagyváros volt, rengetegféle szemlélettel, és szerencsésnek érzem magam, hogy ebbe nagyon fiatalon bele tudtam látni.
– Az ön nagy témája az ipari táj. Hogyan talált rá?
– Erre nem tudok logikus magyarázatot adni. Lehet, hogy az az ipari környezet volt hatással rám, ami gyerekként sokáig körülvett. Ezenkívül foglalkoztatnak a világban végbemenő társadalmi folyamatok is, és úgy érzem, ezek az ipari tájak nagyon markánsan szimbolizálhatják ezeket a folyamatokat. De az az elsődleges ok, hogy nagyon tetszenek.
Közel húsz éve foglalkozom ezzel, de voltak és vannak más témájú képeim is. Készítettem absztrakt grafikát, csendéletet, konceptuális munkát is. Ezek közül a grafikával jelenleg is aktívan foglalkozom, és grafikusnak is gondolom magam.
– Néha szükséges, hogy váltsunk, változtassunk.
– Bármivel is foglalkozzon az ember, nagyon fontos, hogy mindig fenntartson alkotás közben egyfajta feszültségi állapotot. Ha ez nincs meg, akkor elkezd a dolog mechanikussá válni. A feszültség fenntartása viszont fárasztó. Olyankor sokan abba is hagyják. Máskor esetleg várni kell ihletre, és lehet, hogy hónapokig nem történik semmi. Ha túl sokáig tart ez az állapot, az ember általában automatikusan elindul egy másik vonalon. Ezért jó, ha több dolgot is csinálunk, nekem például a grafika segít. Ha úgy érzem, hogy a festészetben nem tudok újat mondani, akkor könnyen váltok a grafikára, és a kettő egymást erősíti. Megpróbálom belevinni a grafikába, amit a festészetből tudok, vagy fordítva. Ezzel nagyot lehet csavarni a dolgokon. El tudom képzelni, hogy egy teljesen más művészeti ágból is lehet oda-vissza kibontakozni, például a zene és a képzőművészet közt.
– Ilyen szempontból jó lehetőség lehet a Magyar Művészeti Akadémia, ahol különböző művészeti ágak, alkotók kapcsolódhatnak. De visszatérve önre, jelenleg mi foglalkoztatja művészileg?
– Most is tájképeket festek, nagyon hasonlóakat, mint régen, de egy kicsit mégis máshogy. Konkrét helyeket ábrázolok, de nem teljesen valósághűen. Van, hogy látok egy motívumot, és kitalálom, hogyan lehetne a megjelenítése nagyon erős. Például a környezet, a napszak megváltoztatásával. Ez kell ahhoz, hogy átjöjjön a képeim üzenete, ami elmondhatatlan.
Az az élmény, amit ad egy helyszín, látvány vagy egy élményfoszlány.
– Egyes művészettörténészek szerint úgy is nézhetjük az ön képeit, mintha ezek az ipari épületek, tárgyak kitakarnák a természetet, tehát a néző feladata, hogy elképzelje, ami a látvány mögött van. Adódik a kérdés, ön hogyan viszonyul a természeti környezethez?
– Nagyon szeretem a természetet, de úgy vagyok ezzel, hogy nekem az is a természet része, amiket ábrázolok. Mert mi az, hogy természet? Van Magyarországon még olyan hely, amely érintetlen az emberi beavatkozástól? Ahogy kimegyünk a mezőre, ott a traktor, ott a felszántott föld, a csatornaelvezetés, az ültetett erdő, a szabályozott folyó, a mesterséges halastó. Minden az ember kényelmét és valamifajta olyan célt szolgál, amelynek már semmi köze ehhez a teljesen ősi, ökológiai rendszerhez. Ha pedig amit mi természetnek definiálunk, azt már eleve az ember hozta létre, vagy befolyásolta, átalakította, akkor művészi szempontból innentől kezdve teljesen mindegy, mi az ábrázolás tárgya. Ugyanakkor a valódi természet is ott van, mert van fény, vannak tócsák, amikben az ég is visszatükröződik, és néha előfordul egy-két fa is. Aztán ott van a folyamat, ahogy a természet vissza akarja venni az eredeti állapotot. Száz év múlva lehet, hogy erdő lesz az én képeim helyszínén.
– Tanít a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karán. Ennek során mit tart fontosnak átadni a diákoknak?
– Ez azért nehéz kérdés, mert személyre szabott az oktatás, a kollégáimmal figyelünk arra, hogy mindenkiből kihozzuk a lehetőséget. Számomra az a fontos, hogy a tanítványok szeressék azt, amit csinálnak. Ehhez egy kicsit engedékenynek is érdemes lenni, hagyni kell, hogy a diák is hozhasson döntéseket. Meg kell találni, kit mivel lehet motiválni, miben kell segíteni. A művészeti oktatásban fontosnak tartom a műveltséget, az olvasottságot mind a tanár, mind a diákok részéről.
– Beszéljünk az akadémiáról, korábban is kapcsolódott a köztestülethez?
– 2014-ben ösztöndíjat nyertem. És többször megkaptam az MMA díját különböző tárlatokon. Nagyon szívesen részt vennék olyan dolgokban, amelyek a fiatalabbakról szólnak. Például az ösztöndíjprogram fantasztikus, ehhez a munkához szívesen kapcsolódnék, és közreműködnék különböző kiállítások megvalósításában is.
