Legenda

Vékony Pál IV. B) oszt. tan. bement a fürdőszobába, mind a két szemét összeszorította, a száját kicsit elfintorította, mint aki keserűvizet akar nyelni és belelőtt a jobb halántékába.

A golyó nyílegyenesen rohant az agyvelejébe. Halványan, véresen esett a fürdőkád mellé. Levelet nem hagyott hátra. Csak később vették észre, mikor levetkőztették, hogy a kabátja szélére gombostűvel egy cédulát tűzött, arra mindössze ezt írta: „Nem érdemes élni”.

Halála híre másnap terjedt el az iskolában. A diákok nem igen szerették őt. Hallgatag, alacsony, alamuszi fiú volt, aki az osztály közepén ült, se elől, se hátul, a pad szélén, a mellette lévő fal homályában és elveszve a zsibongó, meleg sötétségben, állandóan szentjánoskenyeret majszolt. Ezért még a könyvei is szentjánoskenyér-szagúak voltak. Akadtak olyanok, kik hamarjában nem tudták, kiről van tulajdonképen szó. Milyen is volt? Sápadt és szeplős, az orra tömpe, a szeme savószínű. Mikor vigyorgott, – és majdnem mindig vigyorgott – az arca összegyűrődött, bőrgyűrűk keletkeztek rajta, melyek egy rongyos erszényhez tették hasonlóvá, míg a szája nevetés helyett csak sziszegett, hangtalanul. Senkit se szeretett és senkit se gyűlölt. Vállát szokta vonni, ez volt minden véleménynyilvánítása. A tanárok is a vállukat vonták, úgy engedték át minden évben a felsőbb osztályba.

Most zavartan néztek össze iskolatársai. Keresték egymás között a barátját, aki valamit tudna róla, de senki sem volt barátja. Öngyilkossága okát nem ismerték. Aznap, mikor főbelőtte magát, még elment az iskolába rendesen, ebédelt, nem sokat és nem keveset, beszélt is, nem sokat és nem keveset, minden nagyon váratlanul történt. Délután a diákok kissé elszontyolodtak. Még mindig üres volt a helye, ez döbbentette meg őket. Valami következetességet éreztek abban, hogy nem jött el, a halál keménységét, végtelenségét, szigorúságát érezték, kezdetét valaminek, aminek nem lesz soha vége s szívükben iránta félénk részvét, tisztelet, irígység gerjedezett, mintha kitüntették volna. Mert akit senki se vett komolyan, azt most a halál komolyan vette.

– Szegény, – mondogatták – ki gondolta volna, tegnap még itten ült, ezen a helyen.

– Derék fiú volt – jegyezte meg a latin tanár, azon tépelődve, vajjon melyik is lehetett s akkor látta, hogy téved, mert az, akire gondolt, épen abban a pillanatban szaladt át a folyosón.

– Vékony Pál, – biztatgatta magát – határozottan emlékszem rá. Nagyon szorgalmas tanuló volt.

Hófellegek közt ébredt a délutáni hold, – sárgán az éjszakai dorbézolástól – és nézte a diákokat, kik előadás után kisebb csoportokban mentek halottat nézni, a fagyos, tiszta levegőben.

Első pillanatban nem ismerték föl. Kicsi és sovány volt, sokkal kisebb és soványabb, mint életében. Halántéka fekete tapasszal volt beragasztva. Arcán valami titok lebegett, lábai összezsugorodtak, egész teste belefért volna egy nagyobb dobozba. A ruhája a régi, a haja, ez a vékony, vörös, fénytelen haj most is úgy simul a koponyájára, mint sok-sok élettelen cérnaszál. Nézték távolról, éhes szemmel. Közelebb léptek és eszükbe jutott, hogy akkor is így hallgatott, mikor felszólították felelni s egy szót se szólt, a fejét a mellére nyomta, alázatosan, mint egy vértanú, vagy makacsul, mint egy forradalmár. De minél tovább bámulták, annál érthetetlenebb volt ez a földdarab. Különösen a komolysága és a jósága.

A nevetgélő diák illedelmesen, összetett kézzel feküdt, a halál finom soványságától átszellemült. Úgy látszott, hogy jól beletalálta magát új hivatásába, kényelmesen elnyújtózott és ügyet se vetett rájuk.

– Ez Pál, – szóltak, minthogy sohase volt becéző neve – Pál.

– Csak volt – mondta egyikük, aki sokat olvasott.

Megint kicsit eltávolodtak a ravataltól, mely emeletnyi magasnak látszott és zavarukban a cipőjük orrát nézték. Ezt sohase hitték volna felőle. Ajkait egy végső elhatározás különös dacában összeharapta, a fogai közt még most is annyi akarat volt, hogy harapófogóval se lehetett volna szétfeszíteni. Szívük megdobbant, milyen szilárd és szigorú. A német tanár, akitől rettegett az egész osztály, nem ilyen szigorú. „Nem érdemes élni.” Vajjon hogy értette ezt? Különfélekép magyarázták. Némelyek azt mondták, hogy az iskola elől menekült a halálba, mások tudták, hogy szívesen tanult, csak csendes, szerény fiú volt. Mély, nagyon mély értelme van annak, amit tett és annak is, amit írt.

– Erős ember volt, – szóltak – egyéniség.

– Cigarettázott, – mondta egyik ismétlő – egyszer szivarozott is.

– Régóta készült erre. Láttátok, hogy nézett tegnap, – és a kisdiák levette kalapját, összemorcolta a szemét – így nézett – és mutatta, hogy nézett.

Kigyuladtak az ablakok, a diákszobák tintás asztalán szomorúan bóbiskolt a gyertya.

A fiúk háromszögek, tusscsészék, szótárak közt tanulni próbáltak, de sehogyse ment. Egyik nagy falás kenyeret nyelt le, a torkába csorgó könnyeivel együtt, a másik fütyülni kezdett, de szájában elhidegült a hang. Akkor valaki sírva fakadt, az asztalra ütött és kiment, nem is mertek többé mozdulni, ültek egymás mellett, lesték az ajtót, nem nyílik-e ki.
Másnap reggel összegyűjtötték a koszorúra való összeget, díszes koszorút vettek, fekete selyemszalaggal, melyre aranybetűkkel édes szókat írtak a felejthetetlen eltávozottnak. Maga a hittantanár temette, ezüsttel szegett fekete köpenyben.

A nép, a feketeség, a szemfedő még mindig hihetetlennek tetszett. Különösen az, hogy a pap miatta öltözött ilyen díszbe, mintegy a szolgájaként, az, aki egyszer meg akarta buktatni. Circumdederunt me... énekelték s mindenki sírt, az öregebb tanárok is. A diákok már értették a latin szöveget: „Körülvettek engem a halál sóhajtásai és a pokol nyögései...” Mindez rávonatkozik, aki nemrég múlt tizenhárom éves, őt vették körül a halál sóhajtásai és a pokol nyögései, aki benn a cifra faládában a halottak megdöbbent ő nyugalmával várakozik. Minden halott, még ha gyermek is, olyan, mint egy felnőtt.

Januárban a kis sírt belepte a hó, februárban korcsolyáztak, márciusban hangversenyt tartott az iskola, áprilisban feleltek, májusban a városerdőben majális volt, júniusban diákbál és bizonyítvány-kiosztás. A szűnidő alatt a víz egy-kettő lemosta a diákok arcáról az év gondjait, mindnyájan lesültek és meghíztak. Szeptember elején az iskola előtt könyveket árulnak, melyeket előbb gondosan kigummiznak, hogy nagyobb legyen az értékük. Itt adták el a kis halott könyveit is, melyeket egyik osztálytársának ajándékozott az anyja. „Vékony Pál” olvasták a kezeírását s bámulták, milyen szépek a betűi. Meg lehetett állapítani, hogy mindnyájuké között legszebb az ő írása.

Messze, a városon kívül állt a ház, melyben valaha lakott, sárga, földbesüppedt házikó. Nyílt csatornákban folyik itt a szennyes zöld víz, a rothadás rózsaszínű páráival és a szappanlé ezüstjével. Korhatag fahidakon kellett átmenni a gyepes gyalogösvényre, gyermekláncfüvek és pásztortáskák között. Egyenkint vagy csoportosan gyakran sétáltak erre a diákok, betekintettek az ablakon, mély sóhajjal. Egy sovány, idegen varrónő varrt ott, mások laktak már benne, csak a palánkos kertből hajlottak ki a régi napraforgók.

Egy napon valaki forgópisztolyt hozott az iskolába. Akkora volt, mint egy nagyobbacska tollkés. Állítólag ezzel ölte meg magát. Kézről-kézre adták, belenéztek a szűk, fekete csőbe és hideg lúdbőrözött végig a gerincükön.

A kisdiákokból komoly és fölényes nagydiákok váltak. Nemsokára eldőlt az is, ki kövéredik és kopaszodik majd meg, már látni lehetett a honatyák, a szereplő ügyvédek, a mellbajos hivatalnokok körvonalait. Egyikük, aki az önképzőkörbe verseket írt, titokban visszavásárolta a halott könyveit, selyempapírosba kötötte és esténkint borzongó élvezettel nézegette. Fölfedezte, hogy a történelmi könyvében a magyar királyok halálozási évszámát mindig aláhúzta, amiből azt következtette, hogy évekig járt közöttük az önkéntes halál gondolatával. Mást is fölfedezett. Vékony Pál hagyatékába történetesen elkeverődött egy angol könyv is, valami homályos és értéktelen teológiai munka, melyet valaki valamikor náluk felejthetett. Csodájára járt mindenki. Híre futott, hogy angolul is tudott, folyékonyan beszélt angolul. A tanárok egyszer-másszor példaképül is állították azok elé, kik a nyelvekben nem tanusítottak kellő előmenetelt.

Különben nem volt szükséges emlegetni, állandóan gondoltak rá. Mikor elkorhadt a fakereszt, melyet a temetéskor vertek be a földbe, csinos kőemléket állítottak neki. Érettségi után pedig még egyszer megkoszorúzták a sírt, csak aztán utaztak föl, az egyetemre.

Budapesten eleinte nem érzik jól magukat a vidéki „gólyák”. Rendesen elfoglalnak egy egész diákkaszárnyát, melybe beleviszik az iskola és a vidék szellemét. Esténkint egymás szobájában gyűlnek össze.

– Emlékeztek rá? – kérdezte az orvosnövendék, aki aznap boncolt először és bölcselkedő kedvében volt. – Hogy múlik az idő. Maholnap már öt éve.

– A testvérünk volt, – tette hozzá valaki, akit nem lehetett látni a sötétben – a legjobb barátunk – senki se szeretett bennünket úgy, soha.

Ebben mindnyájan megegyeztek, a jogászok, a bölcsészek, az orvosnövendékek, a műegyetemi hallgatók mind meghatottan ismerték el, hogy sohase csalatkoztak benne, akiből nem lett se ügyvéd, se tanár, se orvos, se mérnök, csak tizenhároméves kis halott maradt, mindörökké.

– Én már nem emlékszem rá – szólalt meg valaki. – Milyen is volt a haja?

– Olyan szőkés, – és köhögött a beszélő – egészen szőke, – és várt – aranyszőke.

– Nagy volt?

– Magas, úgy tudom, mindnyájunknál magasabb. Senki se nagyobb nála, – és körültekintett, hogy szemügyre vegye a többieket – senki sem – mondotta határozottan.

Téli estéken, mikor az udvarra nyíló diákszoba ablakain a zuzmara csillogása szűrődött be, lámpagyújtás előtt, sokáig beszéltek róla.

–- Hallottátok hegedülni?

Figyelem, csodálkozás, csönd.

– Mert gyönyörűen hegedült. Én hallottam egyszer, mikor az ablakuk előtt mentem el. Igazán művészien játszott, – mondta a jogász, aki leendő zsíros pörökről ábrándozott – mély és igazi érzéssel.

Énekeltek, fütyörésztek, gyufákat pattogtattak a sötét szobában. Aztán meggyújtották a lámpát, előkeresték a csészéket és míg forralták a teát, a borszeszláng kék lobogásában megjelent az ő sovány, szomorú képe. Körötte vékony fénykarika rémlett. Ez pedig napról-napra élesebb és határozottabb lett.