(8.)
- Világ! Ez a kis város, melyet holnap itt hagyok. Csak bátran. Az engem még érdekesebbé fog tenni. Nekem félmillióm van. Amiért mást meggyaláznak, engem marasztalni fognak. Agyő, kedves Othellom. El ne késsék ön a leckéről.
Az úrfi szemlesütve rohant ki a szobából, ilyen monológot dörögve a bolton keresztül:
- Omolj hát össze világ! oltsd ki fényedet nap, ti csillagok szakadjatok alá az égről. Rohanj elő enyészet vihara, szídd fel orrodba a tengereket, s köpd ki azokat a föld öt részeire, hogy haljon meg ember és barom. Világ elementumai, ragadjatok egymás üstökébe, s írjátok fel egymás vérével a pusztaságos égbe, hogy elveszett a mindenség az emberek bűnei miatt, s ti fellegek szédüljetek le onnan a magasból, s adjatok helyet borongós lelkemnek, mely járjon egyedül az enyészet Palmirájának sivatag romjai felett.
Ezzel vágtatott a kávéházba s a legelső alaguerre partiban kilyukasztotta a billiárdot.
Félév múlva a birodalmi fővárosban találjuk Minervát, mint egyikét azon ragyogó fenomenonoknak, kiknek fogatairól és estélyeiről z újságokban szokás beszélni.
Borbála asszony ott hagyva Oliviát a cérnásboltban, természetesen félmilliomos leánya mellé csatlakozott, ki számára pompás hotelében delegált egy udvarszobát, ahonnan a jó asszonynak fényes nappal nem volt szabad kijönni, sem pedig Minervát leányának szólítani mások jelenlétében, és így igen ritkán, miután Minerva sohasem volt egyedül.
Egyszer végtére mégis megsejté Borbála, hogy Minervának nincsenek látogatói s rajtarontott. A jó asszony nem bírva levetkőzni takarékossági elveit, mikbe belevénült, nem talált egyébre megbotránkozásnál a leányát környező pompában.
- De te Mincuska! kicsoda az a nagyságos úriasszony, aki te vagy? Vagy-e te babilóniai királyné, hogy ilyen bolond vagy? ha a te megboldogult édesapád látna téged, hogy mondaná: jaj te leány, mit cselekszel! Minek neked az a nagy palota, ilyen nagy szoba, ilyen nagy ablakokkal, mennyi fa kell arra, hogy ez befűljön! Minek neked ez a sok cifra cseléd, én mindeniket egy hercegnek nézem. Semmi dolguk sincsen, legalább fonnának, vagy fosztanának tollat, de egész nap lebzselnek. Az a legény is ott a kapuban, abban a nagy bundában avval a nagy bottal, egész nap semmit sem csinál, csak az utcára néz. Egyszer el akartam küldeni vízért a Dunára, még azt sem tette meg. Hát az a sok vendég? mind ingyen kap az itt enni inni? Egy sem fizet semmit? Hát az a sok muzsika estétől reggelig, meg az a sok tánc! Ha a te szegény édesapád látna téged, de megcsóválná a fejét.
Minerva végig hagyta őt beszélni, aztán felkacagott:
- Hagyja el jó mama, ez mind így divat. Igyék ebből a konyakból.
A jó asszony azt gondolta, valami jó gyenge likőrt fog inni, s majd megfúlt tőle.
- Mit gondolsz te bolond, - szólt nagy nehezen magához térve a köhögésből. - Nem szoktam én inni vitriolt. Ez is divat? Hát grófod mit csinál? megkapta már a jószágát, a báró Juinszky-féle hercegséget?
- Már meg. Csak kézhez kell venni.
- A perköltségeket persze te fizetted?
- Ez így divat mama.
- De ha minden ember jószágának te fizeted a perköltségeket, majd magad jutsz crida alá.
- Mindegy: az is divat.
- Hát elvesz-e aztán a gróf?
- Mihelyt a jószágot rendbe hozta.
- Hát mi kell még hozzá?
- A zálogos sommát kell elébb letenni.
- Azt is te fizeted ki?
- Természetesen.
- Hát ha neked semmi sem marad utána?
- Cridát mondok, s megint meggazdagszom.
- Ész kell ahhoz, nem veszteség, - monda Borbála asszony, s fejcsóválva hagyta el leányát.
A vigalom, a divatos őrjöngések folytak ezentúl is, Borbála asszony csak nagy néha bukkant elő szegletszobájából, egy-egy azon menő kuktától megtudakozandó, hogy megjött-e már Fügefi gróf?
- Még nem, - lőn rá az örök felelet.
Végre bátorságot vőn magának egy napon fölkeresni leánya pénztárnokát, s megkérdezni tőle, hogy
hol fekszik a báró Juinszky-féle hercegség?
Az nagy pápaszemeket meresztett a kérdezőre, s mogorva arccal felelé, de példás rövidséggel:
- A holdban.
Borbála asszony szépen visszament felkeresni leányát. Nagy bámulatára igen könnyűnek találta ezúttal a hozzáférhetést. Sok gyanús képű és éppen nem elegáns emberek között, kik kocogtatás nélkül jártak ki s be az ajtón, ő is keresztül bocsáttaték.
Minerva könnyelmű volt, mint mindig.
- Tudom már, hová ment a grófod a jószágát kiváltani pénzeddel, - monda neki Borbála - a holdba. Azért van oda olyan soká, csak várd. Hát ezek a vendégek kicsodák? Már megint vendégek, ugyan minek ezek a vendégek mindig?
- Nem vendégek ezek mama, - szólt Minerva felkacagva. - Csak egzekúció.
Borbálát majd megütötte a guta azonnyomban.
- S nem ugrottál még a Dunába?
- Dehogy ugrottam, hisz ez is divat.
- Hát mit fogsz cselekedni most?
- Azt biz én, hogy ha ez a gróf elszökött az én pénzemmel, keresek magamnak másikat, akinek pénzével majd én szököm meg.
- Ez is divat?
- Ez is.
- No már olyan messze nem utazom veled.
Évek múlva a cérnásbolt ajtajában egy jó húsban levő férfiút látunk ülni, kinek térdén és nyakában egy pár pirospozsgás ivadék pajkoskodik. E férfiú, mint a nagy aranyos betűkből a címeren megérthetjük, senki más, mint Boldizsár, - többé nem diák, hanem gazda.
Arcának boldog kinézése mutatja, hogy Isten áldása bőven volt mind rajta, mind boltján, melynek minden fiókja, skatulyája tömve van a legszebb csehországi csipkékkel, legfinomabb kesztyűkkel.
A városban általános meggyőződés az, hogy Boldizsár nem árul rosszat, és sohasem csal meg senkit, ezért mindenki tőle vásárol.
Néha ki-kitéved egy elhízott asszonyi alak a fiúkkal perlekedni, hogy menjenek be a szobába. Ez Borbála asszony, persze, hogy szavainak nincs foganatja. Később aztán előtűnik egy szelídebb lény, egy boldog tekintetű, mosolygó arcú nő, kis kék szalagos főkötőben hullámos hajfürtein, ez Olivia. A gyermekek örömrepesve futnak ölébe, atyjuk ölelését váltva fel az övével.
Mindenki azt mondja, hogy nincs náluknál boldogabb család a világon.
Még egy tagjáról beszélek a családnak, egy szegény elnyomorodott nőről, kiről senki sem tudja, honnan került oda, ki egy külön szobában van egész nap elzárkózva, és senkivel sem óhajt találkozni. Kik egy percre megpillanták, betegség rongálta arcán kora szépség s késő szégyen nyomait vélik föltalálni.
Senki sem gyanítja, hogy a világkerülő lény, kinek éltét a rokonszeretet tengeti, s ki búvik az emberek szemei elől: a boldog, az irigylett - a szerencsétlen Minerva.
1852
Vége
