(1 .)
Nagy fehér hómezőnek kellő közepében, ott lakik Vahot Imre hideg fakunyhóban.
Fejében nagy prémes süveg, szakálla földig ér, tarkótól talpig nyusztbőr fedi testét.
A hófuvatagból házának csak kéménye látszik ki, minden reggel kapával ássa ki magát háza ajtajából, mint a murmutér.
Most is ott ül nagy bundába takarva, puskával lesi a farkasokat, kik éjjelenként bekiabálnak a kéménye nyílásán s nem hagyják aludni.
Amennyiben éjjelnek szabad nevezni az olyan időjárást, mikor hat hónapig egymásután nem jő fel a nap. Szibériában ez a divat.
A hó fehérlik, az égen az északfény ragyog muszka nemzeti színekben, délfelé fekete az ég, mint a pinczeablak.
Vahot Imre pedig torkig farkasbundában lesi a farkasokat, kik háza kéményén beordítanak.
S íme, a mint ekkép ül a lesben s a távolban károgó hollókat szemléli, egyszer a láthatáron egy magas alak tűnik fel, mintha fenyőszál vagy kútgém nőtt volna ki a fehér hó közül. Iszonytató szál ember, és karcsú, mint a gyertyatartó.
Lábán csónak alakú korcsolyák vannak, nadrágja iramszarvasbőrből, fejében bagósipka, öltözete vidrabőr-bekecs, rókatorok prémmel. Kezében hosszú dárdát, hátán nagy ménkű jegesmedvét czipel, mely keze lába lógatva veri a nagy termet inát.
A termet hármat lép a láthatárról, s a negyedik lépéssel Imre előtt terem.
– Ki vagy? megállj! – kiált, puskáját nekifogva Imre.
– Polgártárs, Pálfi Albert! – felel, kinyújtva fejét a rókaprémből készült fatermörderből a termet, s leveti hátáról a medvét.
– Ah, hozott Isten! jó sikerrel jártál, a mint látom.
– Bizony jóval, de el is fáradtam ám. Három nap ötvenhat mérföldet jártam ezután a medve után, míg lebökhettem. De hiába, huszonkét medvebőrt kell adóba fizetnem, s ez még csak a tizenötödik.
– De már úgy én jobban gazdálkodtam, – szólt Imre – nekem kilencven farkast, nyolcz rókát és harmincz nyusztot kell adóznom, s már ezt mind összeszereztem; tudni kell a módját, csaptatókat kell állítani.
– Könnyű neked beszélni, de én a medvéket csak nem foghatom vidravassal.
– Még azonfölül három hermelint is fogtam, jó lesz a feleségemnek főkötőnek, meg egy kék rókát, abból meg nekem lesz nyakravaló.
– Hanem szegény G…..i járta meg; annak három zsák tengeri kutyafogat kell összeteremteni; egész nap a jégen jár, s ha megúnja magát, verseket ír a jégsziklákra.
– Egyébiránt minek köszönhetem e ritka szerencsét?
– Hát csak annak, hogy azon három napig, míg távol voltam, a szél eltemette a kunyhómat hóval, most nem találok haza, be kell várnom, míg ismét lefújja róla, addig hozzád kvártélyozom be magamat.
– Szívesen látlak. Egy iramtehenem tegnap múlt ki a világból, annak a helyén el lehetsz.
– Van sok iramszarvasod?
– No, nem sok, hanem elég. Tavaly még nem volt több tíznél, most már van harminczöt; esztendőre, ha isten segít, felviszem kétszázra. Barátom, az iramszarvas megbecsülhetetlen kincs ilyen helyen. Maga keres magának enni és igen jó teje van. Már sajtot is tudok belőle csinálni és pálinkát, – fölségeset!
– Jó, hogy eszembe juttatod, szörnyen ehetném és ihatnám.
– Lesz minden, ne búsulj; a feleségem áldott jó lélek, sohasem zúgolódik, pedig ugyan sok dolga van, most éppen kozáklevest főz, pompás comedentia, Kamcsatkában tanulta; iramtej, halzsír, rákikra, földi moha, aszalt kökény és érett túró összefőzve. Nem is képzeled, milyen angyali eledel; rá egy pohár savó, s azzal készen vagyunk.
– Pompás! Hisz így még vendégeskedünk is.
A mint ők ekképen készülének a vendégeskedéshez, íme a távolban ostorpattogás, kutyaugatás s nagy csöngés-böngés hallik s rövid idő alatt sebesen futó szán érkezik Imre háza elé, tizenkét kutyától röpítve, melyek a megállapodás után menten lefeküdtek a hóba s el kezdtek hentergőzni.
A szánból ezalatt egy kis apró ember pattan elő, a sipkája épen a csípejéig volt nyomva, míg a csizmája szára tökéletesen a hónaljáig ért. Az egész emberből csak a kucsmát és a csizmaszörnyeteget lehete látni.
De ő azért mégis kipattant a szánból, egy magához hasonló női alakot kisegített a kocsizsebből, ki szinte el volt nyelve egy szürke tuszli által.
– Isten jó nap, polgártársak, – szólt a kisded férfiú, erősen törekedvén kiküzdeni magát medvebőr-kucsmája alól, melynek miatta nem látott sem eget, sem földet.
Vahot és Pálfi látva a törekedést, odamentek hozzá s nyájasan kirázva őt a felemelt süvegből, bámulva kiáltának föl:
– Ah! ön itt, Nádaskay!
– Itt biz én, testestül, lelkestül és feleségestül.
– Hozta isten, hozta isten!
– De bizony csak ez a tizenkét kutya hozott, aztán meg kergettek is.
– Mindegy, csakhogy itt van, legalább a feleségeink nem unják magukat, szálljon egyenesen mi hozzánk és mondja: honnét jön?
– Oroszország tiszai tartományaiból, azaz sajátlag Belgrád vármegyéből, hol ez ideig fogva voltam.
– Hát él-e még magyar ember? mit csinál Kecskemét, Pest, Debreczen, az erdélyiek?
– Jaj, minderről sokat kell beszélnem, de előbb vigyetek melegre, mert megfagyok, a feleségem e hosszú úton, ha a tuszlit magára nem veszi s azt a kétújjú keztyűt, mit egy nagytenyerű kozákhetmán Pétervárott ajándékozott neki, ködmenül fel nem ölti, azóta gfrorneszül hoztam volna ide.
– Nem bánom, menjünk be tehát a házba, csakhogy ott pipázni nem lehet, mert a tűzhely s a 35 szarvas miatt úgy is nagy füst van.
Ez a ház fenyőfa-tuskókból volt fölépítve, a hasadékok kitömve erdei mohával, a belseje csapó földdel és medvefaggyúval szépen kitapasztva.
Egy szögletben tűzhely állott, hol kedves szőke nő sütött, főzött bő újjas kaftánban, haja most is szépen felfonva à la cosaque, mi neki csaknem oly jól illett, mint hajdan a magyar csipkefőkötők a pesti színházban.
A másik szögletben egy széles nyugágy: diván, asztal, fekhely és sodródeszka egy személyben, számtalan farkas- és rókabőrökből építve, melyek ott száradtak és várták az asztrakáni vásárt.
A háttérben 35 iramszarvastehén kérődzött, kiket is nagy cseberbe sorba fejt Imre hajdani lapkihordója, kin még akkor is megérzett a tudományos illat, daczára a sok más mindenféle illatnak, mit a kedves szarvastehenek terjesztenek magok körül.
A falakról sok mindenféle túrózsacskó lógott alá, köztük egy boldog emlékü operngucker.
A három collegának meglehetősen pirosra volt fagyva az orra, de ez nem gátlá őket abban, hogy a róka-pamlagra le ne heveredjenek s egy jó darab szarvastúrót ott in effigie loci rögtön kés, villa nélkül be ne vágjanak.
Ezalatt Vahotné és Nádaskayné Samojed divat szerint egymást fülöncsókolás által üdvözölve, ültek az ablak alá, mely vékony halhártyával volt üveg helyett beragasztva, s mindig mélyebben merülének azon fontos thema feletti értekezésbe, vajjon a lapponiai asszonyok kopfputtza szebb-e, mely tömérdek marhafaggyúból készül, vagy a finn dámáké, kik fésű helyett egy egész jávorszarvas ágabogát hordják?
Egyik kuczkóban pedig két kis gömbölyű fejű angyalka guggolt, kik egy ábéczéből egymást muszkaábéczére taníták.
Ass. Buki. Wjedi. Glagol. Dobró. Giehst. Sivere. Szemlja. Ise. Kako. Ljudi. Müszléte. Nass. On. Pokoj. Rzü. Szlovo. Tverdo. Uhuj. Fert. Chrics. Züh. Tserv.
Ezek az orosz alphabet betűi.
Nehezen ment szegény magyar nyelvecskéiknek az istentagadó pronunciatiókon keresztül botorkálni, s úgy megsírtak az ártatlanok bánatukban, mintha kavicson kellett volna mezítláb sétálniok.
Hát még mikor a szamojéd ábéczére került a sor!
Olaf. Behehe. Gomhal. Doladha. He. Vahlu. Sain. Cheth. Theth. Jujud. Kopp. Lomad. Mum. Num. Szemcath. Eec. Pkle. Zodje. Kufu. Ristyi. Sinme. Thauj. Írásjegyek: Petocho. Revoco. Chevozo. Selofo. Eczoczo. Gyiczoczo!
Hogy a kakas csípje meg, de szép!
De hát mit csináljon az ember? ha már egyszer muszkák és tatárok között lakik, muszkául és tatárul kell tanulnia.
Folytatjuk
