(2.)
– Hát édes collega uram, mondja el csak, mik történtek az elmúlt időkben a szép Magyarországon? Hanem kérem: hogy ha magyarul szól, igen lassan beszéljen, mert ilyen hideg levegőben messze elhallik a hang, s ha meghallja valaki, hogy magyarul discurálunk, még beljebb küldenek bennünket a jeges tengerbe.
– Hol kezdjem azonban? Mikor hallották önök az utolsó hírt Illyriából?
– Honnét?
– Önök oly szemeket csinálnak, mintha még azt sem tudnák, hogy Hungariát jelenleg Illyriának híjják.
– Most halljuk először, semmit sem tudunk mi azóta, mióta Kufsteinból ide kutyaszánkáztattak bennünket egy szép zivataros éjszakán.
– Heves vármegyében mai nap kozákok eszik a dinnyét hámozatlanul, Nyitra vármegye határa egész a solti járásig kiterjesztetett, maga a jászkunság is „nyitránszke stoliczi” név alatt ismeretes, s Jászberényben a Lehel kürtjére erőszakkal ráfogták, hogy az a Zvatopluk puskaportartója volt.
A czigányoknak megtiltatott hegedűvesztés büntetése alatt a Rákóczy-marsot húzni, helyette a „nyeksze hrusti saka mala”-t kell fújniok; egy bőgőst a minap, ki részeg korában a „Nyitra, ti viszoka Nyitra!” helyett a „hej huj nem bánom”-ot találta rákezdeni, kétszáz kancsukára ítélte el a kormány, a századik alatt meghalt a szegény dade, s a többi százat a bőgőjén verték el.
– De hát mint juthatott ennyire a magyar nemzet? Hol vesztettük el az eldöntő csatát? hol van a magyar nemzet utolsó sírja?
– Sehol sincs. Nem került itt csatára a dolog. Míg az ellenség az országon kívül volt, a magyar ember boldog nyugalomban kifeküdt a napra, ott pirította a fogát, nem gondolt semmivel, ha mondták néki: hogy ég a ház, azt felelte, hogy jó az isten, majd eloltja, ha akarja; ha mondták neki, hogy jő a muszka, dehogy hitte, hetvenkedett, fenyegetőzött, azt mondta, hogy megeszi ő azt, de arról nem gondolkozott, hogy kanala is legyen, a mivel megegye. Azt az egypár fiatalembert, ki szüntelen a fülébe kiabált, hogy keljen föl és készüljön hadakozni, egy szép reggel fülön csípte s elküldte Kufsteinba hallgatni. Ti is köztök voltatok. S hogy nyugalma semmi által ne háboríttassék, minden szerkesztőt börtönbe csukatott.
Mikor aztán ekkép minden elhallgatott, egy szép tavaszi reggel nagy váratlanul egy csapat vendég érkezett a jó Magyarhonba, iszonyú bundákban, iszonyú szakállakkal, iszonyú medvebőrcsákókkal és iszonyú dárdákkal; utána másik csapat, meg harmadik csapat. Kik is sem kértek, sem halltak, hanem egyenesen bekvártélyozták magukat a jó magyar hazafi tanyájába, odaültek az asztala mellé, elették előle a jó túrós haluskát, kiitták poharából a jó magyarádit, összeölelték feleségét, napát, hugát, menyét, leányait és szolgálóit, felfeküdtek csizmástul, bundástul a szép vetett tornyos nyoszolyába s iszonyúan hortyogtak, mikor aludtak, s ha föl ébredtek, iszonyúan káromkodtak és pálinkát kértek, s veszekedett nagy bőrkorbácsokkal suhogtattak az ember füle körül. A gazda csak nézte, hogy mi lesz már ebből? Azok pedig naponként mindig szélesebb tért kezdnek elfoglalni a házban, utóbb a gazdát kiszoríták az udvarra, végre kicsukták az ajtón. S ezzel konyecz a magyar dicsőségnek.
– De hát senki sem gondolkozott ellentállásról?
– Mikor már késő volt, igen. Akkor nagy hirtelenséggel elkezdték a nemzetőrséget organisálni. Két hét került bele, míg a nemzetőrségi qualificatitót kidolgozták, s mire a muszka Pest alá ért, épen azon czivakodtak: hogy fekete legyen-e a nemzetőrség csákója, vagy piros. Utójára is sem pénz nem volt, sem fegyver, sem puskapor, sem ágyú. Néhány lelkesült fiú felkapta a véres kardot, hogy meghordozza az országban: a legelső faluban elcsípte őket a szolgabíró, mint lázítókat, s sine mora felakasztatta. A nemesség azt mondta: hogy menjen a paraszt védeni a hazát, hiszen övé a haza; a táblabíróság azt mondta: hogy no most tűzlelkű fiatalság, állj elő, hadd lássuk, mit tudsz? majd mi nézünk. A spiszburgeráj azt mondta: hogy ő csak István-napkor köteles kirukkolni, akkor sem töltött puskával, meg ha valakit temetnek; utóljára is senki sem ment a muszka ellen, egy pár crucifixus verset kivéve, melyet ismeretlen szerzők írtak; s néhány hét múlva muszka ministerium tanyázott Pest városában, kinek is két nap alatt 18.000 aláírással terhelt árkus papiroson szavaztak Budapest békés honfiai teljes bizalmat, kiknek tökéletes mindegy volt: hogy magyarok alatt legyenek-e németek, vagy muszkák alatt, de nagyon pórul jártak, mert a muszka bezzeg nyakon tudta fogni a dolog boldog végét.
Rögtön minden frakkot és attiladolmányt s egyéb civilizált öltönyt eltörült, prémes kaftánban kell járni ifjúnak, öregnek. Nyár, nem nyár, azoknak déczbundában kell járni; mert odahaza Pétervárott ez a nemzeti viselet. Minden utczában lovas kozákok portyáznak, kik minden embert, ki magyarul vagy németül gondolkozni, combinálni, vagy plane beszélni mer, rögtön agybafőbe kancsukáznak. A vendéglőbe azt a divatot hozták be: hogy a muszka nem fizet; a német czímerek helyébe muszka betűket kelle festeni egy nap alatt; ki ezt nem tette, kifordították a bőrit. A polgárság izmosabbjait elvitték katonának Ucraniába, feleségeiket pedig megtartották muszkánéknak, a melyik ti. szép volt: a többit kiküldték Lapponiába, a hol a legnagyobb férfi is négy láb magas, ott ezek is elkelnek.
– Hát a földmívelők mivé lettek?
– Azok is szépen jártak, most minden héten csak négy napot kell robotolniok, a magyarokat felszorították a hegyekbe, most azok esznek ott zabkenyeret s készítenek főzőkanalakat, a zsíros alföldet pedig beültették gyönyörű szép muszkanemzetségekkel. Poszlovenszki járja mindenfelé a Hortobágyon is.
– Megvan még Kecskemét?
– Meg, csak az egész városnak ráccá kellett kikeresztelkedni. Szegények, szörnyen megsínlik azóta az olajos babot, s nehezen megy nekik a görög nyelv.
– Hát Debreczen mit csinál?
– A város csak megvan a régi helyén. De lakosait átcserélték Árva vármegyébe, ott fűrészelnek jelenleg deszkákat s meszet hordanak a szomszéd városokba, meg majoranna polyvát, télen pokrócot árulnak és fenyőmadarakat. Azokat a jó debreceni cipókat, fonott kalácsokat, fánkokat, lepényeket, lángosokat, béleseket, csörögéket, katakönyökéket, borsoskákat, boszorkánypogácsákat, pereceket, kulcsosokat, kakastejjel, varjuvajjal sütött kenyereket csak híréből ismeri a világ. Ez a helyökbe költözött muszkaivadék a legszebb búzalisztből sem tud egyebet sütni, mint puffancsot, pitét meg málét. Minden étele oda megy ki, hogy kása. Debreczen neve most Sziberszkograd, Budapesté pedig Czarograd.
– Ejnye be hamis nevek.
– Jól járt Csongrád vármegye, azt nem kellett újra keresztelni, annak a nevében már benne van a „grad”.
– Hát a tekintetes táblabírákból mi lett?
– Utója felé csakugyan kezdték elhinni: hogy a 1-ae 9-us nem szentírás, s hogy a muszka a reprae sentatiótól meg nem ijed. Denique nem akartak oly országban élni, hol a nemesi szűz hátakat is kancsukázzák, s egy szép reggel táblabíró B. Ágoston vezérlete alatt felkerekedtek vagy harminczezren, mind megannyi szolgabíró, táblabíró és legale testimonium, hónuk alá csapták a Corpus jurist, meg a pragmatica sanctiót, s mentek új hazát keresni Mesopotamiába.
A mesopotamiai mufti azonban sehogy sem akarta nekik az ott lakhatást megengedni, mert ily kutyabőrpusztító népnek ott élni nem szabad, hol a kutyák szentek. Fogták tehát: odább mentek s addig jártak, míg találtak egy határt, hol senki sem lakott. Azt gondolták, hogy Kis-Kun-Halas városa határába jutottak. Pedig ez volt a Sahara. Itt azután leütötték a sátort, felállították a municipiumokat, ültettek dohányt, s választottak magoknak magok közül három parasztot, hogy a többi nemes embernek legyen ki fölött regnálni; kihirdették az 1848-i törvényeket a beduinoknak, s gyakran feljárnak Marokkóba a dey mulattatására, kinek udvarában országgyűlési dikciókat tartanak; nem érti ugyan senki, de a deyt mégis nagyon látszik mulattatni a dolog, szinte elsőbbséget ad nekik a kígyótáncoltatók felett, s sehogy sem tudja elképzelni, hogy mint lehet oly hatalmasan kigyakorolt nyelvű nemzet a világon, mely fél napig el tud beszélni, anélkül, hogy valakit vagy megütne, vagy ellopna valamit. Mint tudva van, a muzulman napjában sem szól három igét.
– Hát a radicálok élnek-e még?
– Élnek valahol Amerikában. Ott czirkalmazzák most az Orinoco vizén Icaria határát, hol a communismust fogják megalapítani, ha t.i. a vizet lecsapolhatják róla.
– Hát * úr, a hajdani népszerű kormányférfiú, mi véget ért?
– Meghalt. Egy reggel az inasa rosszul kefélte ki a kabátját, melyen a jó úr úgy felindult, hogy az inasát agyonpofozta, maga pedig epehideglelésbe esett és Stáhly segítségével harmadnapra a paradicsomba jutott
Folytatjuk
