(4 .)
– A dolog nagyon egyszerű: hogy az elkeseredés véres forradalmat ne idézhessen elő, le kelle fegyverezni a nemzetet. Az intelligencia meg volt hasonolva, ez ellen küzdeni sem kellett, kötve tartotta maga magát, a népnek csak azt kelle hirdetni: hogy azért akarnak fegyvert adni a kezébe, hogy az országból kivigyék katonának; mikor benn volt az ellen, ily okoskodást kellett terjeszteni közte: ez az ellenség nem bántja a szegény embert, ez csak arra tör, a ki ellentáll neki; szaladjunk a kukoriczába, ha leégeti a falut, otthagyja a földet, azt sem el nem viszi, sem meg nem eszi, esztendőre megint felszánthatjuk. A gyáváknak ez volt az argumentuma, akik vitézebbek voltak, azokat felheczczelték a kaputosok ellen, ígértek nekik adóelengedést, sóárleszállítást, földek felosztását, tíz huszast minden nyírott főért, s kis idő múlva várat lehetett építeni az úri koponyákból. A nép ízenként szedte szét legnépszerűbb embereit, kik szájuk falatját, szívük vérit adták egykor neki, de lelkük felvilágosodását nem. Ők estek legelőször áldozatul. Mikor aztán a gondolkodó fők ki voltak irtva, a fejevett nemzettel azt csinálhatták, a mit akartak. Elvégre nyelvétől is megfosztották. A jövő században a széperős magyar nyelvet nem fogja beszélni senki. Tudjátok, hogy a tót ragad, mint a kulláncs!
– Hát a tudós társaság milyen szemekkel nézi mindezeket?
– Mi gondja a tudományoknak a politikára? Tudjátok, hogy a magyar academiánál politikai osztály nincsen, miből bátran következik: hogy az academia hatáskörébe az ilyen statustani kérdések nem vágnak. Jövő évre ismét jutalmakat tűzött ki. A jogtani kérdés ez: „van-e hajadoni joga annak, kinek haja nincsen?" A nyelvészeti ez: „micsoda nyelvtani hasonlatosság van e cseremisz szó között: chrisme, és e tatárszó között: dzsinmu? és továbbá honnét vette eredetét a régi rómaiaknál e felkiáltás: biafor!” Az orvostani ez: „miért van az embernek a szája az orra alatt és nem a háta közepén?” (Valóban szép figura volna egy tudós, a kinek szája a háta közepén volna.) A természettani ez: „fejtessék meg, hogy a cserebogár miért nem szereti az eczetes salátát?” A históriai ez: „vajjon Tamerlan piszkálta-e a fogát ebéd után, vagy sem?” A philosophiai elvégre ez: „mutattassék be okszerű argumentumokkal a posteriori annak lehetősége, hogy ha az ember egész életében semmit sem tanul, mégis úgy halhat meg, mint tudós?” A pesti vagyis a czarogradi kozák hetmánt kinevezték aca demiai tagnak, ki is megengedte magán történni a tréfát, s hagyja őket továbbra is fáradni és pihenni a tudományok mellett, látja, hogy senkinek sem ártanak vele.
– Persze: a sajtószabadságnak vége van?
– Épen nem, olyan alakban, mint ezt az 1848-ki országgyülés elkészíté, továbbra is meghagyta a muszka a magyar irodalomnak. Semmit nem kellett változtatnia azon sajtótörvényeken, miket a magyar nemzet, miután litteraturájával kilencszáz esztendeig semmit sem gondolt, annak gyökeres kiirtására föltalált. Ennél rosszabbakat a muszka sem tudott csinálni; sőt annyiban lágyította azokat, hogy a fizetendő büntetési összegek helyett ő fizet az elitéltnek ugyanannyi kancsukát. Nincs szebb, mint ezen törvények szerint a rágalmazási per-alapok. Írni csak azt szabad, ami igaz, következőleg poetizálni semmit, mert például: ha írja valaki, hogy Szatmár vármegyének Tyukod falujában van egy szélmalom, s nem tudja bebizonyítani, kancsukát kap, mert egy testületet rágalmazott; ha szerelmes verset ír, be kell bizonyítania, hogy az a hölgy, a kihez írt, sem férjnél, sem eljegyezve nincs, különben kancsukát kap, mert az erkölcsiség ellen vétett.
Zsidónak nem szabad keresztyén hölgyhöz szerelmes verset írni. Feleséges embernek pedig csak a feleségéhez szabad. Ha egy novellában ilyesmi áll: „Don Hernando Hernandez, i Bachamonde i pena fulgida, ön semmirekellő!” rögtön lekapják érte az embert, s még be sem szabad bizonyítania, hogy az a novellai személy csakugyan rosszéletű ember. Ily módon aztán a magyar litteraturának nem mesterség kipusztulni az orosz és tót mellett, melynek gyarapítására a czár évenkint százezreket ad ki. Most azonban önök feleljenek nekem egyet. Mi az ördögöt vétettek önök, hogy idejutottak Szibériába?
– Hát Pálfi collegát azért küldte ki az országból a kormány, mert gáncsolta a kormányt.
– Vahot collegát pedig azért, mert elkezdte dícsérni.
– Szinte elfeledtük megkérdezni: hát Jókaiból mi lett, mi történt vele?…
…Itt azonban a harminczöt iramszarvas elkezde irtózatosan bőgni, ordítani és toporzékolni, egy szót sem lehete hallani tőlük, mindig jobban ordítottak, mindig jobban – erre fölébredtem.
…Ablakomon besütött a nap, arczomon az izzadság folyott végig. Künn ujjongató nép vonult végig az utcákon. Az önkéntesek csapatja toborzott dalolva, tánczolva s éltette az uniót, melynek friss híre egy perc alatt felvillanyozta a várost.
Hála istennek, tehát nem vagyunk Szibériában!
Nem járunk medvebőrben, nem szánkázunk kutyákon, nem iszunk szarvastejet.
Nem lövünk adóba farkasokat és jegesmedvéket, nem szedünk tengeri kutyafogakat.
Nem tanulunk muszka és samojed ábéczét, nem köszönünk egymásnak dobre zdrawit.
Hungariát nem hívják Illyriának, Debreczen még mindig Debreczen és nem Szlovenszkograd, s a Nyitranszke Sztolici még mindig ott fenn van a hegyek között.
A Rákóczi-induló helyett nem húzzák a Nyekszehruszi saka malat, s a boltfelírások – hála Istennek – még mind németül vannak.
Kecskemét nem tanul görögül, Heves vármegyében nem esznek a kozákok dinnyét s a táblabírák nem hordják Mesopotamiából, Afghanistanból a municipiumokat és a pragmatica sanctiót, hanem Bécsből Innsbruckba, a hónuk alatt.
Petőfit még mindég nem égették meg, sőt a „két ország egyesülése” verse óta – a Pesti Hirlapban – a legharagosabb ellenségei is kiengesztelődtek iránta. De még Horváth Lázárból sem lett kajmakán basa, valamiképen Lauka Gusztiból szuperintendens.
A nemzeti színházban az egész opera bátran be van rekedve, a nélkül, hogy kancsukát kapna, s a magyar academia nemcsak hogy ott nincs, ahol ezután két esztendővel fog lenni, sőt inkább ott van, ahol ezelőtt tizenkét esztendővel volt.
Csupán egy maradt meg élő valóságul ijesztő álmaimból, s ez a sajtótörvény. Valahányszor ez ötlik eszembe, mindég magam körül látom a végtelen havas síkot üvöltő farkasaival, rémséges északfényével, s szájamban van az íze a halzsírban főtt medvefülnek.
Na de Pálfi még mindig szabadon critizálja a ministeriumot, s Vahot még mindig szabadon védelmezi. A ministerium egyiken sem állt érte bosszút, s ez arra mutat, hogy csakugyan nem vagyunk Szibériában, s ha Isten úgy akarja, nem is leszünk.
Amen…
Vége
