(1.)
Kondor János uram tisztességes polgárember volt Debrecen városában; hivatására nézve hentesmester. Ott lakott a Nagy Péterfia utcán, saját házában; cifra címere nem volt ugyan, ami az embereket az utcáról behívogassa, hanem azért rátalált a házára minden ember, akinek valami igazán jó serpenyőbe való kellett; meg is lehetett azt ismerni arról a nagy bécsi szederfáról, ami kihajolt a kerítésen át az utcára.
De büszke is volt a maga mesterségére. Nem kellett az ő füstölt sonkáinak, pörkölt szalonnaoldalainak auszlágkasztni, nem kellett az ő kolbászait, gömböceit hírlapokban ajánlgatni, mégis híresek voltak azok messze földön.
Hiszen más országban is össze tudják aprítani a húst, s megint beletölteni valami bőrtokba, de csak nem debreceni kolbász az azért. Kondor János uram ismerte is mindazokat a mendemondákat, amik a külföldi hentesműveket gyanúsakká teszik, hogy saját nemzeti kedvenceinket annál kívánatosabbakká varázsolják. Hogyan készül az olasz szalámi kiválólag szamárhúsból, azért is olyan átkozott kemény, s azért az olaszok olyan rossz katonák, akik azzal élnek. Hát a német frankfurti virslije? Nem egy embernek elmondta Kondor János uram azt a megtörtént esetet, mikor egy bécsi hentesné, kinek férje frankfurti virsliket készített, kihirdeté, hogy elveszett a kis kutyája, ilyen meg ilyen volt; aki megtalálja, öt forintot kap; hát délben csak beállít hozzá egy szabólegény, s kérdi tőle: – piros szalag volt a kis kutya nyakán, ugye? – Az ám. – No hát itt van! – szólt a szabólegény, egy kettéharapott virslire mutatva, melyből piros szalagdarab virított elé.
Azt a virslit a hentesné férjénél készítették. De éppen rémséges eset volt az, amit a párizsi hentesművészetről tudott előadni Kondor János uram, pedig könyvből olvasta, amelyikben a történet le is volt rajzolva fametszésben, hogy tudniillik ott egy házban egy fürdőmester meg egy hentes laktak együtt; a hentes híres volt kolbászairól és húspástétomairól, míg egyszer kiderült, hogy a fürdőmesterrel egyetértve, a fürdőbe vetődő idegeneket szokták lemészárolni, s így a jámbor párizsiak éveken át, tudtokon kívül emberevő kannibálok voltak, kik az idegenek húsából lakmároztak. Amit végre az angol kolbászokról hallani, az éppen leírhatatlan borzalom; minthogy sertéseiket olyan dolgokkal táplálják, aminőkre mi undorodva gondolunk, annálfogva az azokból készült kolbászban kolbászméreg fejlődik ki, amitől világít sötétben a hurka, mint egy csomag krajcáros gyufa, s aki eszik belőle, soha semmi kirurgus meg nem menti életét. Hát még ha a trikhinek is fel lettek volna már fedezve, amiket csak a múlt években találtak fel a németek saját sertéssonkáikban, akkor lett volna
csak Kondor János uram nemzeti büszkeségének nagy elégtétele, miután elismert adat, hogy magyar sertésekben sehol sem találtattak e rettenetes, leírhatatlan, fonálvékony, németölő fenevadak. Mindezen vádakkal nem illette soha senki a jó debreceni kolbászt, mert azt mindenki láthatta, hogyan készül? elkezdve a kukoricának sertéshússá átalakításától, egész annak citrommal, fokhagymával vagy majoránnával összekevert állapotában bekövetkező behüvelyeztetéséig.
Tehát Kondor János uram méltán becsülte azt a mesterséget, amit űzött. Meg is élt belőle tisztességesen, szerzett is utána, volt mellette jó egészsége, izmos, gömbölyű termete, illendő becsülete s házi megelégedése.
Csak egy fogyatkozást érzett; azt, hogy egyetlen gyermeke nem volt fiú. S minthogy nem volt fiú, természetesen leány volt.
Mert ha fiú lett volna, akkor lehetett volna őt fiatal korában mindjárt bevezetni az apja mesterségébe, s időjártával egészen a két kezére lehetne bízni az üzletet, ahogy tett ővele is az apja, avval meg a nagyapja és így föl, ki tudja, hányadíziglen? Hanem már őutána nem következvén más, csak leány, ennek még előbb jövendőbelit kell keresni, aki hozzávaló legyen, aztán majd időjártával a ház jó hírét a piacon fenntartsa, rámaradván a ház és a vágótőke.
Nem is messze kellett keresgélni. Ott volt a szomszédban özvegy Daczosné asszonyomnak egyetlen fia, Lajoska, két évvel idősebb Sárikánál; a gyerekek mindig együtt játszottak, nagyon össze voltak szokva, aztán Daczosné asszonyom szintén a hentesmesterséget gyakorolta, a férje halála után özvegy fővel is, de elég tüzesen; remélhető volt, hogy a fiából is életrevaló mesterember lesz időjártával, s a két ház, a két üzlet egy kézben még hatalmasabb hírre kap majd.
Daczosné asszonyomnak is tetszett ez az egyezség. Egymásnak teremtette biz ezeket az Isten.
Hanem azért, hogy Lajoskát hentesnek szánták, felküldték ám az iskolába. Azért, hogy keze után fog élni, a fejének is tanulja hasznát venni. Írni, olvasni, számolni minden tisztességes embernek múlhatatlan tudomány; azután azt sem felesleges tudni, hogy melyik város, melyik vármegyében fekszik? hogy ne legyen idegen a saját hazájában; tulajdon nemzete történetét is illő megismernie, hogy tudja meg, kik voltak és mit tettek őseink? Azután, ha még kedve tartja, egy kis deák szót bevenni sem árt, legalább a tanácsban nem adhatják el diákul; sőt ha egy kis logikára megtanítják, annak is hasznát veheti, no, még a fizika sem árt meg, de talán még a poézis sem? milyen szép lesz a „Tytire, tu patule recubans sub tegmine fagi” [1] versére vágni a kolbásztölteléket, mint apósa szokta, ki szintén hét iskolát járt végig, csak azért, hogy tudjon valamit, nem, hogy azután éljen. Hát a Lajoska is csak hadd koptassa a kollégium padjait, hiszen nem muszáj neki éppen megrontani a termetét a tanulással; nem kívánja tőle senki, hogy eminenciát hozzon haza kalkulusában, elég, ha tisztességes „primát” szerez, csakhogy éppen „szekundába” ne essék. Így is végigjárhatja a classisokat, egész fel a fizikáig. Hanem ott aztán „megállj! jobbra át!”, mert ott már a jus következik, a törvénytudomány, oda már be nem szabad lépned, mert eltörik a lábad.
Kondor János uram kimondhatatlanul gyűlölt minden törvénytudó embert, prókátort, bírót, szenátort. Úgy tudom, hogy egyszer valami baja volt a másik szomszédjával egy bodzafa miatt; a dolog prókátor kezébe került, bíró elé került, kétszáz forintjába került, amin vehetett volna egy egész bodzafaerdőt. Ettől fogva tüzet fújt a prókátorok ellen, pedig nem azok voltak okai a nagy költségnek, hanem az ő saját nyakassága; de már ő azért csak a prókátorokra haragudott.
Úgy történt azonban, hogy az iskolába járó Lajoska nemcsak meglehetősen tanult, hanem kitűnő eszű gyermeknek mutatkozott.
Eleinte tetszett az Kondor uramnak, amíg csak annyiba ment a tréfa, hogy Lajoska aranypapirosba kötött specimenjeit kellett hazahoznia az egzamenből, s hosszú névnapi köszöntőit ünnepélyes alkalmakon végighallgatni könnybe lábadó szemekkel; hanem amint Lajos kezdett kinőni kabátjaiból, s belenőni a diák tudományokba, amint elkezdték „humanissime”-nek híni, s a professzorai jövendölgették, hogy ebből nagy ember lesz, hovatovább elégedetlenebb volt az állapotjával jövendőbeli ipa ura.
– De mi a gutának neki úgy erőltetni a derekát a nagy tudákossággal – zsörtölődött gyakran Daczosné asszonyommal –, minek az egy leendő hentesnek? elég volna neki az is, ami ráragad, ha mindennap feljár az iskolába. De éjjel-nappal a könyveket bújni! Ide áthallik korán reggel, még én föl se keltem, mikor már ő fújja odaát a szederfa alatt: „vocalem breviant alia subeunte Latini”. [2] Hát bánom én, bánja a szomszédasszony, bánja egész Debrecen városa, akár rövidítik, akár nyújtják a maguk magánhangzóit a latinok. Fogadom, hogy azt sem tudja nászasszonyom, hogy mi az a magánhangzó?
Erre azután azt felelte Daczosné asszonyom, hogy de bizony tudja: a „sertvés”, mert az hangzik magában is.
– Jól van. Mássalhangzó meg aztán, ugyebár, a „harang”, mert ahhoz kell még egy másik, aki a nyelvét hozzáüsse. De mi a tatárnak azt a gyerekeknek megtanulni? még korán reggel felkelni érte, mikor a gyerek legjobban nőne. A gyermekek legjobban nőnek a hajnali álom alatt. Majd meglássa nászaszszonyom, a Lajos gyerekből nem lesz olyan derék szál ember, mint a megboldogult atyja volt. Még éjszaka is dolgozik; tudom, hogy akkor készíti a hosszú diáriumokat. Látom sokszor tizenegy óráig is a gyertyát az ablakában. Ezt nem engedném meg neki. A gyermeknek lótás-futás kell; a termetét kell erősíteni, birkózni, labdázni, fára mászni; az esze magától is megjön, ha megöregszik.
Erre aztán Daczosné asszonyom azt vágta vissza, hogy hagyjon neki békét, hisz anélkül is annyi nadrágot elnyű az a gyerek, nem győzi foltozással; nincs a nagy erdőn az a szálfa, amelyiknek a tetejéről le ne szedné a rigófészket, labdázni is olyan jól tud, hogy a „longá”-ban mindig ő a vezér, s kővel száz lépésnyiről leüti a verebet, sőt fogadásból a nagytemplom tornyát is keresztül hajította egy régi kétgarasossal, ami pedig a birkózást illeti, arra éppen nem szükség őt biztatni, mert vasárnaponként olyan ütközeteket játszanak a temetőben, hogy ritka orr, mely betöretlen marad; sőt a télen, mikor olyan sok hó volt, Lajoska egy hóvárat épített az udvar közepén, s azt harmadmagával a katonaság ellen úgy megvédelmezte, hogy be nem tudták venni, pedig egész bombázást követtek el ellene hógolyóbisokkal. Dejszen Lajoska erős legény lesz, most is elvisz a vállán három magához hasonló fiút, s aztán mikor sertést ölnek, ő is részt vesz a mulatságban, s úgy megfogja a lábát az ártánynak, mint akármelyik legény.
Ezt már örömestebb hallotta Kondor uram. Hanem azért csak amondó volt, hogy mégse kellene neki olyan sokat tanulnia, mert még beleszeret a tudományba, s prókátor lesz belőle.
Lajoska azonban évről évre jobban tanult; nem tűrt maga előtt a padban senkit, valamennyi iskolatársát mind a háta mögött hagyta. Tanárai folyvást is mondogatták az anyjának, hogy fiából bizony nagy ember lesz.
Daczosné asszonyom azzal természetesen odább dicsekedett Kondor uramnak, Kondor uram pedig morgott miatta nagyon.
Folytatjuk
[1] „Titirusom, te, a terebélyes bükk lombja alá heveredve…” (Vergilius)
[2] „a latinban a magánhangzók egy másik magánhangzó előtt megrövidülnek”
(Ismert latin nyelvtani szabály.)
