(2.)
– Nagy ember? nagy ember? Mi szükségem van nekem nagy emberre? Legyen magas ember, legyen széles ember, időjártával vastag ember; de minek legyen ő nagy ember? Hogy a mestergerendába megüsse a fejét? Nem a gyorsaké a futás. Kicsiny emberek között lakik a boldogság. Én is írtam diákkoromban chriát, engem is megdicsértek érte, egzamenkor én búcsúztattam el a classist a konrektortól; azt mondták, pap válik belőlem. Ha hallgattam volna rájok, lett volna belőlem rossz pap, így pedig lett belőlem egy jó hentes, s nagyobb úr vagyok a püspöknél.
– Nono, ne mondjon szomszéd uram olyan nagyot – feddé őt szomszédasszonya kegyesen. – A püspök úrnál?
– No hát a püspök úrnál! Mert nekem van egy pihenőnapom, vasárnap; neki meg akkor kell izzadnia. Ha valami szép prédikációt mond, én gyönyörködöm benne, ő pedig törli az izzadságot a homlokáról; ha pedig valami régit vesz elő, én alszom el rajta édesdeden, s neki nem szabad engemet felkölteni.
Daczosné asszonyom jól megszidta Kondor uramat az ilyen istentelen beszédekért, s nagy okosan jegyzé meg végül, hogy más útja is van a nagyságnak, mint a papi pálya; lehet az ember például szenátor Debrecenben.
– Ahányat ismerek, mind az aranyér kínozza, a mája dagadt, a lába köszvényes. A hivatalban petrifikálódik az ember, olyannak való az, aki két keze munkája után el nem tud élni.
– No – vagy inzsellér.
– Mind időnap előtt megvakul a sok kukucskálásban, görbe hátat kap a mapparajzolástól, aztán ha kettő szorul egy vármegyébe, az egyiknek okvetetlen meg kell enni a másikat, hogy maga megélhessen.
– Vagy hát doktor…
– Az meg éppen mindig az életével játszik, minduntalan betegek közt jár, magára is ráragad, elpatkol vele; ha a városban skarlát üt ki, a kabátján hazahordja saját gyerekeire a ragályt, mind elpusztulnak tőle. De 'isz az én unokáim apja doktor nem lesz.
Márpedig nagyon valószínű volt, hogyha isten úgy rendelte, hogy Kondor uram valaha unokákat ringasson térdein, azoknak az apja aligha lesz más, mint Daczos Lajos.
A fiú szép férfias alak volt már tizenhat évvel, egész legény; a leány is hozzáillett, két évvel fiatalabb volt nála; a hirtelen növéstől még karcsú és vont arcú, de egészséges színű gyermek. S a gyermekek most is nagyon szerették egymást, elébb nyilvánosan, aztán titkolózva.
Egy szép vasárnap délután pedig, mikor elkövetkezett volna az új iskolai tanfolyam kezdete, mely már Lajosra nézve egy lépés volt a kenyéradó tanosztályba, Daczosné asszonyom valami nagy dologra szánta el magát: felöltötte duzmadt ujjú selyemréklijét, feltette fejére tornyos főkötőjét, amire harmincöt rőf csipkét varrott fel a debreceni masamód, s átrontott a szomszéd urához, éppen az ebéd utáni álmából rángatta fel azt nagy kegyetlenül, amiért az akként állt bosszút, hogy a szomszédasszony beszédének teketóriái alatt akkorákat ásított, hogy a szomszédasszony csak a tornyos főkötőjének köszönheté, hogy az elnyeletés veszedelmét hidegvérrel kiállotta.
Amíg tudniillik nagy feneket kerítve előadá, hogy így Ádámot, amúgy Évát minő célra alkotá a teremtő? azokról hogy maradt ránk ez a szép világ? abban hányféle emberek laknak, egyik sem olyan, mint a másik, és az nagy szerencse, mert ha minden ember egyforma volna, hogy ismerné meg a feleség az urát a sokaság között? meg ha minden ember egyféle mesterember volna, teszem föl mind szabó volna, ki varrna akkor egymásnak csizmát? És így szükséges, hogy akinek az Isten egy talentumot adott, használja fel azt az egyet, akinek pedig tízet adott, használja mind a tízet…
– Au bau-bau! – ásított közbe egy cifrát Kondor uram – mind tudom én azt már a bibliából! – S törülte az álmot szemeiből az inge ujjával.
De hirtelen kiment az álom a szeméből amint Daczosné asszonyom egyszerre a rövidebb végét fogva, kirukkolt szándékával.
– Egy szó mint száz: én azért jöttem, hogy megmondjam kereken, hogy én bizony Lajoskát nem fogom el az iskolától a vágótőke mellé, hanem tovább taníttatom, hadd legyen végzett ember.
Már erre a szóra aztán egyszerre kiébredt az álmosságból Kondor uram. Fel is ugrott a lócáról, s elkezdett a szobában végigjárkálni, utoljára megállt Daczosné asszonyom előtt, s nagyot sóhajtva, ekként szólt:
– Hát aztán miféle szerzetnek akarja kigyelmed kitaníttatni?
Daczosné asszonyom eleinte nagyon szagolgatta a zsoltárjába szorított istenfát és boldogasszony tenyere mentájának jószagú leveleit, végre csak nagy kegyesen elrebegé, hogy tán legtisztességesebb lenne ránézve, ha pap lenne.
– Pap, ugye? – szólt Kondor uram, nagyot sodorva bajuszán. – Hát vegye a krétát szomszédasszonyom, és rója a zsoltár táblájára, ahogy mondom. Lajoska most tizenhat esztendős, és biennis diák; mikor sexennis diák lesz, akkor lesz húsz; akkor elmegy akademika promócióra; mire visszajön, lesz huszonhárom; akkor kimegy káplánnak; attól hat esztendőn alul meg nem szabadul. Akkor az én leányom már huszonhét esztendős lesz, vénleány lesz. Akkor az én Lajos öcsémnek vagy van esze, vagy nincs esze: ha nincs esze, akkor miért nem maradt hentes? ha pedig van esze, bizony nem veszi feleségül egy debreceni hentes koroskás hajadonát, hanem hogy jobban boldoguljon, körülnéz, hogy melyik esperesnek vannak hozzávaló fiatal csemetéi?
Erre a szóra meg aztán Daczosné asszonyomat fogta elő az érzékenység; sírva fakadt, s azt kívánta, hogy inkább süllyedjen el mind a két ház, ahogy van, minthogy azok a gyermekek egymáséi ne legyenek. De hát mondjon Kondor uram valami okosabbat.
Kondor uram pedig odavágta az asztalhoz bagó süvegét, s azt mondta, hogy:
– Inkább legyen belőle prókátor, mert azon leghamarább általesik.
Daczosné asszonyom csakhogy meg nem csókolta erre a szóra.
– Hiszen Lajoska maga is az akar lenni! – böffenté ki örömében a titkot.
– Az akar lenni? – szólt elbámulva Kondor uram, s azzal fölvette ismét süvegét, belebámult, mintha nem hinné, hogy már az ezentúl az ő fejét körülérje, attól a nagy gondtól, mi azt most érte, azután feltette fejére, s odaállt az ablakhoz, és kinézett az utcára, és folyvást csóválta a fejét, mintha az egész utca tele volna pilinckét játszó gyerekekkel s ő azokra csóválná a fejét, nehogy beüssék az ablakot a bigefával.
– Hát csak prókátor akar lenni? – szólt visszafordulva szom szédasszonyához.
Annak a főkötője pedig erősen bizonyítá, hogy – „az ám”.
– No, hát legyen prókátor. Hanem egyet kikötök. Ne legyen debreceni prókátor.
– Miért ne?
– Mert nem szeretném, ha a vejemet meg a leányomat olyan címekkel illetnék fülem hallatára, amiket nem szeretek.
– Micsoda címekkel? – pattant fel Daczosné asszonyom, ki valami sértést vélt ebben felismerni. – Mit ért ezalatt?
– Hát csak azt értem, hogy nem szeretném, ha abban a városban, ahol én lakom, a leányomat „tekintetes asszonynak” hívnák.
Megegyezett tehát Kondor uram, s bele is nyugodott, hogy biz az ő jövendőbeli veje ügyvéd fog lenni, s bezárja a hentesboltot.
Lajos ki is tanulta a jogi folyamot szépen, mindig kitűnő volt; aztán felment Nagyváradra, az alispán mellé joggyakornoknak, onnan Pestre jurátusnak; húszéves korában letette az ügyvédi vizsgát, s azt is dicsőségesen, kezében volt már az oklevele; tekintetes úr volt már a neve.
Ez történt 48 közepe táján.
A fiút éppen hazavárták, midőn maga helyett a levele érkezett Kondor uramhoz.
Folytatjuk
