Színes írások (22.)

Leginkább télen látjuk őt, de beállíthat tavaszkor is, amikor már elmúlott a vendégeskedés ideje.

Ő az a hosszúlejáratú téli vendég, aki többnyire akkor szokott megérkezni a vidéki házakhoz, amikor olyan nagy a hideg, hogy a szarkának sincs már kedve csörögni a kerítésen, a havak pedig megnövekednek, hogy látszólag csak az országúti kő-Krisztus tudja már az utat. A téli vendég ilyenkor állít be, mindig ragyogva, mintha a legjobb hírt hozta volna a városból, pedig éppen ő tudakozódik legsürgősebben, hogy mi újság van a tájon?

Ő az, akinek minden tetszik a világon, aki soha semmiről véleményt nem mond, hanem a legteljesebb odaadással elfogadja a házigazda vagy a háziasszony ítéletét. Ő az, akinek sohasem elég súlyos a gyerek vagy az öregember betegsége, mert nézete szerint nem szokás meghalni ezen a világon. De ha valakit éppen kiterítenének a háznál, versenyt sír a hozzátartozókkal, mert a csapás pótolhatatlan.

Ő az, aki kipuhatolja, hogy kicsoda a házigazdának ellensége, de viszont a házigazdának mely rossz szokásai azok, amelyek a háziasszonynak ellenségei. Ezeket a dolgokat jóízűen szidja. Tud suttyomban pipázni, ha a háznál nem szeretik a dohányfüstöt. Sőt olyan művészettel tud inni, hogy akkor is le tudja magát inni, amikor látszólag semmit sem ivott. Ő az,
aki reggel, a sódar és papramorgó mellett regényeket tud elmondani a vendégszoba kísértetéről, ha megneszeli, hogy a házban kísértet lakik. Viszont ő az, aki a rossz álmokra nézvést elhiteti az asszonyokkal, hogy azok nincsenek, de nagymértékben helyeslője minden jó álomnak. Ha a gyomorfájásaira panaszkodik valaki: derülten ajánlja a töltött káposztát. Szerelmi nyavalya ellen pedig egész patikája van a jó tanácsokból.

De aztán tovább nincs is őneki véleménye ezen a földön, mert mindenáron azt akarja biztosítani, hogy ne váljék kellemetlenné a jelenléte. El van ragadtatva a lótól, ha a gazdának tetszik; megvakargatja a hízó hátát, ha ezzel az asszonynak kedveskedhetik; komolyan ajánlja tavaszra az építkezést, ha a háziaknak is ez a vágyuk, és napjában többször kijelenti, hogy ugyanolyan szakállviseletet fog kultiválni, mint a házigazda.

Mindenben helyesli a háziak szeszélyét, mert kedves emléket akar hátrahagyni maga után. Ha a gazda cigányokra vagy cigány­lányokra költi a pénzét, emberünk szerint Széchenyi óta nem űztek ilyen nemes passziót. Ha a háziasszony bálozni kívánkozik, emberünk hangja suttogóvá válik, amint a báli élet gyönyörűségeit feldicséri. Ha a kisasszony történetesen szökni akar a háztól, baráti tanácsokat ad a szökés végrehajtásához.

Ő siet az új vendég fogadtatására, pedig a pokolba kívánja a jövevényt. Ő helyesli, ha a házigazdának Pestre kell utazni, az asszonynak pedig az anyja látogatására, pedig jól tudja, hogy ezzel a vendégeskedésnek vége. Ő kiáltja vissza a mogorva házigazdának a kapuból, hogy néhány hét múlva újra lesz hozzá szerencséje, pedig már a végén nagyon gyenge volt az ebédlőasztal tartalma... Ő az, akit minden szeretetreméltósága mellett sehol sem szeretnek.

Ő a vendég mostanában Magyarországon.

(1924)

Levél Tokaj képviselőjéhez

Vajon a hegyaljai szüretnapok ezernyi gondjai közül nem feledtük a „taposó asszonyt", akit megint csak elő kell vennünk, talán éppen azért is, mert a modern női foglalkozások között ritkán találkozunk a taposó foglalkozással? És azért se feledkezzünk meg a taposó asszonyról, mert az édes hegyaljai fürt éppen úgy odaillik az asszonyok lábához, mint akár az annyiszor fölajánlott férfiszív.

Ugyan mindenkor van keletje a gömbölyű, görögdinnye bélű menyecskének, lánynak – szüretkor azonban szinte megbecsülhetetlen értéket jelent az a fiatalasszonyka, akinek súlya nem messzire esik a mázsától.

Hetven, nyolcvan, sőt kilencven kilósnak kell lenni annak a menyecskének, akire szőlőfürtöknek megtaposását nyugodt lélekkel rábízhatjuk. Mert nemcsak egy esztendőnk bora, kedve, jóléte függ a menyecske taposásától, mozgékonyságától, hanem sok messzi esztendőnk hangulata is, amikor a borunkat már érdemes üvegbe szűrni, az üveget évszámmal ellátni és kivételes napokon elővenni a sárga homokból.

Nincsen olyan száraz szív, akinek a régi bor kóstolgatásánál eszébe ne ötlene egyszerre a menyecske képe is, aki valaha a hegyoldalban együtt jelent meg a napsugárral az őszi ködön át, és szemérmes lábával taposta szőlőnket... Ejnye, mi is volt a neve a szentemnek? – kérdjük magunkban a pókhálós palack színeiben gyönyörködve. Kati volt a neve.

És nem is olyan sok esztendőnek kellett elmúlni, tíznek, húsznak, huszonötnek, hogy elhitessük magunkkal, hogy ő volt a legszebb menyecske, aki valaha szőlőt taposott.

Vigyázzunk tehát ebben az esztendőben is, hogy kivel tapostatjuk termésünket, ha adunk valamit arra, hogy borunk ókorában is kedves emlékekkel kedveskedjen, márványfehér női lábak, kagyló rózsaszínéből való női térdek, álombéli lábszárak emlékeivel, amelyek frissen jönnek elő a múlt időkből, amikor majd megint köd üli meg a fák koronáját, megint szüreti nóta hangzik, megint kedvünk kerekednék ringó-rengő női derékot szemlélni a taposókádban.
Asszony nélkül nem sokat ér a legszebb szüret se.

Az asszonynak ott kell lenni valahol a szüretnél, mert ízét ő adja a szüretnek, akár a szőlőfürtök megszedésénél, amikor bibliai mozdulattal kuporodnak le a vén tőke mellé, hogy fürteit gyöngéden megszedjék a roskadozó öregnek; akár a régi diófa levelei közül előkanyargó jószagú füstnél, a szilvafával és venyigével élesztett tűznél, ahol a gulyás és a pörkölt rotyog, hogy a forró lacipecsenye pirosodásáról ne is beszéljünk; de főleg a taposókádnál, ahol egy-egy menyecske száz esztendőre szóló időre adhatja meg a bornak a minőségét...

Az asszonyok vétetik észre a ködre bámuló, elrévülő férfiakkal, hogy a szüretnek, az ősznek mennyi színei, csodálatosságai és nótái vannak. Nincs annál kedvesebb asszonyhang, amely a szüreten szólal meg! Ők még a gyermekek, a gondba merült férfiak mellett, napjainkban is, mert kacagni, nevetni, az élet apró örömeinek örvendezni valóban ők tudnak a búba esett szőlősgazda mellett. A dörmögőhangú országban az asszonyhang még mindig vidáman csilingel.

Megszólalt már a cinke, megérett a fürt, jöhetnek a taposó asszonyok, hogy emlékezetessé tegyék az 1932-iki esztendő borait. Lehet, hogy száz esztendő múlva előveszi egy kéz a pince sarkából az ott alvó 1932-iki palackot.

– A történelem szerint rossz világ volt akkor, de az asszonyok akkor is értettek a szőlőtaposáshoz – mondja majd egy hang az idei termés fölött.

Már csak a száz esztendő múlva jövő ívó kedvéért se feledkezzél meg, Képviselő Barátom, a Tokaj-hegyaljai szüreten a taposó asszonyról.

(1932)

Vége