Spanyolország legmagasabb pontja a Kanári-szigetekhez tartozó Tenerifén tör az ég felé – a háromezer-hétszáztizennyolc méteres Pico de Teide jellegzetes alakja igen meszsziről látszik az óceánon. A hét nagy (Tenerife, Gran Canaria, Lanzarote, Fuerteventura, La Palma, La Gomera és El Hierro) sziget egy úgynevezett földtani forrópont felett keletkezett, ezért kizárólag vulkanikus kőzetekből állnak, közepükön egy-egy tűzhányóval.
A térség régóta ismert a hajósok előtt, s őslakóinak a guancsokat – fordításban tenerifei embereket – mondják, annak ellenére, hogy róluk az első arab feljegyzés csak 1150-ből származik. Mint a ma a Bibliothèque nationale de France-ban őrzött iratok fordításából kiderül, a guancsok magasak voltak és szőkék, így jó eséllyel a vikingek és a berberek közös leszármazottaira lelhettek a hajósok. Rengeteg kutyával éltek együtt – nem véletlen hát, hogy a latin canis, azaz eb lett torzulás útján a szigetek valódi névadója. De akad olyan elmélet, amely azt hangoztatja, hogy a Platón által említett és elsüllyedt Atlantisz maradványnépei találtak menedéket a legendás (valós?) állam pusztulását okozó kataklizma után szigetté váló hegycsúcsokon. S hogy még tarkább legyen a kép, helyben azt is mesélik, amikor a rómaiak ideértek, olyan közösségre bukkantak, amelynek tagjai nem ismerték a hosszú távú hajózást.
Ha legalább nagy vonalakban tisztázni óhajtjuk, kik voltak a Kanári-szigetek őslakói, a régészet eredményeihez kell nyúlnunk. Az ásók munkája nyomán biztosan kijelenthető, a térségbe az első emberek Krisztus előtt úgy hatezer környékén érkezhettek. Eredeti kultúrájuk már csak nyomokban bukkan elő, így például a guancs nyelvből fennmaradt néhány kifejezés, szó és egyes családok által máig viselt ősi törzsfők nevei. Ezek mind hasonlóságot mutatnak a berber nyelvekkel.
Az első, megbízható beszámoló 1341-ből, Nicoloso da Recco genovai felfedezőtől származik. A leírás a lakók által használt számok fordítását is tartalmazta. A guancsok vesztét az idegen hódítók fegyverei és a behurcolt betegségek okozták.
Egyes szakemberek szerint a vidék azonosítható a görög mitológiában Gérüón szigetével, ahová Héraklész a Gibraltári-szorosból oszlopainak felállítása után jutott el az Ókeanoszon hajózva. Némely tudósok határozottan állítják, már a föníciaiak is ismerték, és van, aki szerint Krisztus előtt 470-ben Hanno is megfordult itt, a rómaiak pedig Fortunatae insulae, azaz Boldog-szigetek néven emlegették, és mint az archeológia bizonyítja, kereskedtek is a lakókkal.
A térség történetében fordulópont volt, amikor 1402–1404-ben Jean de Béthencourt normann kalandor előbb magánvállalkozásként, majd Kasztília nevében meghódította Lanzarote, Fuerteventura, Hierro és La Gomera szigetét. Miután III. Henrik kasztíliai uralkodó kinevezte ezek királyává, összegyűjtött vagyonával 1406-ban végleg hazatért Normandiába, és a kormányzást unokaöccsére, Maciot de Béthencourt-ra bízta. Ő néhány sikertelen, a még szabad részek kifosztására indított rablóhadjárat után eladta a fennhatóság jogát a portugáloknak, akik azonban csak La Gomerát tudták tényleg megszerezni.
Ez az egyezség felbőszítette a kasztíliaiakat, akik kérésére IV. Jenő pápa a szigeteket Kasztíliának ítélte. A torzsalkodásnak az vetett véget, hogy V. Alfonz portugál király 1479-ben megkötötte a kasztíliai koronával az alcáçovasi békét, és ebben lemondott a szigetekről – cserébe a portugálok megkapták az Azori- és a Zöld-foki-szigeteket, valamint Madeirát. Juan de Rejón és Pedro de Vera 1478–83-ban elfoglalta a bennszülöttektől Gran Canaria szigetét, 1491-ben Galician Alonso Fernández de Lugo La Palmát, majd végül, 1494–96-ban Tenerifét is. A térség Amerika felfedezése után az Afrika felől oda tartó hajók fontos állomása lett.
A hosszú évszázadok békéjét 1902-ben zavarta meg egy függetlenségi mozgalom, amit azonban a spanyol csapatok szinte rögvest eltiportak. Fontos megjegyezni, 1936-ban innen indultak el Franco csapatai, hogy kirobbantsák a spanyol polgárháborút. Erre a tényre korábban számos utca és tér emlékeztette a lakókat és a látogatókat. A második világháború után a vidék idegenforgalmi paradicsommá vált, s a vámszabad státusának hála annak számít ma is.
A szigeteken több apró magyar közösség is található. Az első hullám még 1945–48-ban érkezett, aztán az 1956-os kivándorlók, majd disszidensek jelentős csoportja lelt itt új otthonra. Az „itthoni” magyarok körében már a nyolcvanas évek közepétől népszerű – és ami legalább ennyire fontos, a kor adottságaihoz mérten viszonylag könnyen és olcsón elérhető – célpontnak számított a főváros, Las Palmas, valamint az üdülőközpontnak kiépült Maspalomas. Fénye csak a jugoszláviai háborúk lezárulta után kopott meg, amikor az Adria teljes partja békésen is elérhető lett.
