„Közelebb áll hozzám, mint bármelyik más prózaírónk. Szinte naponta olvasom” – írta Pázmány Péterről Kosztolányi Dezső éppen száz éve a Nyugatban a kardinális születésének háromszázötvenedik évfordulója alkalmából.
Az egyik legnagyobb magyar nyelvzseni szemében a jezsuita teológus, esztergomi érsekként és a Magyar Királyság főkancellárjaként a 17. század egyik legkiemelkedőbb államférfiúja elsősorban író volt, akit így jellemzett: „Maga vallja, hogy »felmelegített tintával« ír. Tollán forró tinta csordogál, kalamárisában pedig tűz van, égi szikra, de a poklok kénköves lángja is. Füstölgő állapotban kotorja ki szavait, melyeken még érzik egy barbár élet nyersesége, s minden tő és gyök messze-messze időről regél. Ő a magyar próza atyja és törvényhozója, öntudatos stílművész, (…) Nincs többé lehetetlen ezen a nyelven. Még csak néhány húrja van, de azért úgy játszik rajta, mint hangszeren. Csodát művel. (…) Egyedülvaló mestere a magyar szónak, alkotó lángelme.”
A huszadik század legnagyobb magyar református prédikátora, Ravasz László hasonlóképpen azt írta 1915-ben Pázmányról, hogy alig lehet letenni írásait kezünkből, s a legcsodálatosabb a nyelve: „Ez az ősi színmagyar beszéd titokzatos, buja rengetege egy olyan kifejező és nyelvformáló erőnek, amelyhez újra meg újra vissza kellene térnünk, valahányszor meghervadoznak és elfakulnak a mi magyar beszédünk üvegházi csemetéi. Új fordulatok, tőrülmetszett magyaros szólások, közmondások, bibliai rövidségű példák, új látásokon nyugvó szemléletek, meglepetésszerű hasonlatok, egymást kergető és viharos feszültségűvé fokozott ellentétek olyan változatos és gazdag képet nyújtanak, aminőre csak a természet képes vagy az istenáldotta géniuszok.”
*
Az irodalomtörténetet Pázmány elsősorban mint nyelvi alkotó érdekli, állapította meg joggal Szerb Antal. Az egyháztörténetet mint a reformáció után újjászülető magyar katolikus egyház legfőbb szellemi vezére, szervezője és építője, az ellenreformáció legkiválóbb, leghatásosabb hitvitázója és hittérítője, tehetjük hozzá.
A művelődéstörténetet mint kivételesen művelt és termékeny enciklopédikus tudós, iskolákat, kollégiumokat és egyetemet alapító, nyomdákat és könyvtárakat létrehozó nemzetnevelő kultúrpolitikus. A politikatörténetet pedig mint „a magyar romlásnak századában” az egyik legnagyobb képességű és hatású politikai gondolkodó és cselekvő. Életében és munkásságában így hát szerves egységet alkot az író, a prédikátor, a nyelvújító, a tudós teológus, az egyetemalapító, a főpásztor, s a királyi Magyarország – király utáni – legrangosabb és legbefolyásosabb politikusa.
Éppúgy kivételesen sokrétű, összetett személyiség volt, mint legnagyobb tanítványa és szellemi örököse, Zrínyi Miklós.
Kemény János református erdélyi politikus, Bethlen Gábor, I. és II. Rákóczi György hű főembere, egy évig maga is erdélyi
fejedelem híres Önéletírásában (1657–58) a következő megállapítást olvassuk: „Egy időben élének ez három nagy magyarok:
1. Bethlen Gábor. 2. Pázmány Péter. 3. Eszterházy Miklós, kiknek esmeretekben voltam, köztök nagy dolgokban forogván nevekedtem.”
Pázmányt és Eszterházyt is jó magyarnak tartotta, kettőjükben szerinte „csak az vala káros, hogy az evangelica religiónak (azaz a protestánsoknak – a szerz.) mindenik nagy üldözője, egyébiránt nemzeteket (nemzetüket – a szerz.) és annak szabadságit szerető hasznos emberek valának…” Kemény János értékítéletét a mérvadó történészek nagy része osztja: Pázmány, Eszterházy (és a többi katolikus nyugat-magyarországi főnemes), illetve Bethlen (és a többi református erdélyi fejedelem) egyaránt jó magyarok voltak, „csak” a hitbeli/vallási/felekezeti ellentétek miatt nem tudtak közös nevezőre jutni a magyarság sorskérdéseit, alapvető nemzeti-politikai érdekeit illetően.
*
Mindazonáltal ma már azt is látjuk, hogy nem kizárólag eltérő, sőt élesen szembenálló religiójuk miatt gondolkodtak s vélekedtek eltérően a magyarság megmaradásáról, s küzdöttek egymással ellentétes megközelítésből és megfontolásból az 1526 után két, majd 1541-ben három részre szakadó Magyar Királyság, illetve magyar nemzet (újra)egyesítéséért. A két erdélyi származású kortárs politikus – Pázmány Nagyváradon 1570-ben, Bethlen Marosillyén 1580-ban született – lényegében ugyanazt akarta, mégsem értette meg egymást, de ennek nem a hit- és felekezetbeli ellentét volt az elsődleges oka. Legfőképpen a geopolitikai helyzetük s az abból fakadó gondolkodásmódjuk és politikai stratégiájuk volt – ma már tudjuk: kibékíthetetlenül – ellentétes.
(Kevesen figyeltek fel Orbán Viktor azon kijelentésére, hogy szeretné, ha visszajönne a magyar politikai gondolkodásnak az elmúlt száz–százötven évben elenyészett geostratégiai, geopolitikai dimenziója!)
Pázmány tizennyolc évesen – miután Kolozsváron a reformátusról áttért a katolikus vallásra – végleg elhagyta Erdélyt, s külföldi (Krakkó, Bécs, Róma) jezsuita tanulmányait és munkásságát követően 1607-től haláláig Nyugat-Magyarországon élt. Bethlen viszont egész életében erdélyi politikus volt és maradt, s ahogy az erdélyi Ravasz László száz éve oly szépen írta, a sajátságos, különös, különálló, „mámorító és zamatos spiritusszá” lepárolódott erdélyi lélek történelmi formálója, „kodifikátora” Bethlen Gábor volt, a „legerdélyibb ember”.
Pázmány lélekben élete végéig kötődött ugyan Erdélyhez, érzésben visszavágyódott „édes nevelő hazájába”, de értelmét, gondolkodásmódját, reálpolitikáját jezsuita neveltetése és a katolikus Habsburg-dinasztiához való meggyőződéses hűsége mellett nyugat-magyarországi pozíciója, „üléspontja” határozta meg. Az 1616 őszén – II. Mátyás király és V. Pál pápa együttes döntésével – esztergomi érsekké kinevezett Pázmány az 1617. novemberi pozsonyi megyegyűlésen így érvelt Mátyás unokaöccse, a Pázmányhoz hasonlóan jezsuita neveltetésű, buzgó katolikus Ferdinánd főherceg magyar királlyá választása mellett: „Az magyarországi királynak olyannak kell lenni, aki az magáibul oltalmazhassa országunkat és keresztény fejedelmek atyfiúságával olly erős legyen, hogy segítséget remélhessen, ha az török reánk rohanna.”
Mivel a kis (királyi) Magyarország a német tartományokkal és a Török Birodalommal határos, „lehetetlen, hogy Magyarország erejével az két hatalmas fejedelemség között megmaradhasson, hanem avagy az Pogány torkában köll esni, avagy az szomszéd Köresztényi fejedelem szárnya alatt köll megnyugodni”. A Bethlen Gábor fejedelem táborában levő felső-magyarországi rendeknek 1626 októberében Pozsonyból küldött levelében Pázmány így érvelt a fegyvernyugvás mellett: „…mint a küszöb és ajtó között levő ujj, úgy vagyunk mi az hatalmas császárok között, és mind oltalomtul, s mind ellenségtül romlanunk kell, ha békességben nem maradunk.”
*
A „két pogány közt egy hazáért” lelkiállapotát tudatosan (szinte programszerűen) elsőként protestáns írók, köztük Alvinczi Péter kassai református lelkész, Pázmány egyik (vele egy idős) legnagyobb hitvitázó ellenfele fejezte ki. Ezt az életérzést egyébként már jóval előtte a Pesten született Bornemisza Péter evangélikus prédikátor, író (Balassi Bálint nevelője) megfogalmazta a 16. század közepén, közismert siralmas énekében: „Engömet kergetnek az kevély némötök, / Engöm környülvettek az pogán törökök. / Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!”
Pázmány természetesen nem „két pogányról” írt a két hatalmas császár mint „küszöb és ajtó” kapcsán, de hogy kettejük közül a németet választotta, annak kétségkívül nagyon fontos, de nem egyedüli oka volt a Habsburg-dinasztia keresztény, katolikus volta, s elkötelezett (gyakran agresszív) rekatolizációs politikája. Hisz hozzá hasonlóan a nyugat- és észak-magyarországi fő- és köznemesi rendek és városok is – földrajzi, azaz geopolitikai helyzetük miatt – gyakorlatilag egyöntetűen a Habsburg-háztól várták, hogy a keresztény hatalmakkal összefogva a törököket kiűző, országegyesítő háború élére áll. Ezért nem támogatták – nagyon kis időt leszámítva – a törökökkel szövetséges erdélyi fejedelem Habsburg-ellenes hadjáratait, meg azért sem, mert Bethlennek a magyar nemzet megtartására és az ország újraegyesítésére szőtt terveit, rejtélyes, kiszámíthatatlan, nemegyszer ellentmondásos katonai és diplomáciai akcióit nem értette senki. Ennélfogva a nyugati magyarok nem is bíztak meg a Reményik Sándor erdélyi költő által találóan „álorcás magyarnak” nevezett, Kelet és Nyugat között „véres bujócska-játékot” folytató erdélyi fejedelemben.
A Pázmányhoz hasonlóan távlatos, geopolitikai gondolkodású – de eltérő, ellentétes geopolitikai helyzetű! – Bethlennek az volt a merész (és amennyire fantasztikus, annyira szövevényes) terve, hogy a Habsburg-fennhatóság alatt álló királyi Magyarországot katonai erővel elfoglalja, és a saját koronás királyi uralma alatt egyesíti Erdéllyel. Ha ez sikerül, akkor az európai protestáns hatalmakkal összefogva – ezért lépett be 1626-ban az angol–holland–dán hágai szövetségbe – akarta legyőzni a Habsburg Birodalmat, és (Makkai Sándor erdélyi püspök szavaival) „mindezek után jött volna az ő vezérlete alatt Nyugat harca Kelettel: a török kiűzése Európából”.
Ennek a grandiózus tervnek a részeként kötötte meg Bethlen a második házasságát a református brandenburgi választófejedelem Katalin nevű húgával, akin keresztül sógorságba került és politikai, katonai szövetséget kötött II. Gusztáv Adolf svéd királlyal, „Észak oroszlánjával”, a Habsburgok egyik fő ellenségével. (Az erdélyi–svéd szövetség Bethlen és Gusztáv Adolf halálát követően a harmincéves háború végéig, 1648-ig kitartott.)
Hogy a nyugati magyarság és a bécsi udvar által törökbarátnak, sőt „törökszolgának” tartott Bethlen végcélja a török kiűzése volt, amit bármilyen eszköz szentesített volna a szemében, például az is mutatja, hogy 1623-as megözvegyülése után először II. Ferdinánd német császár, magyar király lányát kérte feleségül, s ennek érdekében még katolizálásának lehetőségét sem zárta ki. Cserébe azt kérte, hogy a Habsburg-uralkodó vejeként ő legyen Magyarország kormányzója, mert úgy kalkulált, hogy a két magyar országrész erőinek egyesítésével és a Habsburg-birodalmi segítséggel – az ő vezetésével – néhány év alatt ki tudják űzni a törököt Magyarországról, ami a tizenöt éves háborúban (1591–1606) még nem sikerült.
A bécsi udvar és maga az esztergomi érsek sem bízott azonban az „idegen”, „ördögi”, „eretnek” fejedelemben, így természetesen nem vették komolyan a házassági-szövetségi ajánlatát. Ennek ellenére a reálpolitikus Pázmány következetesen megbékélésre és megegyezésre törekedett mind Bethlennel, mind utódával, I. Rákóczi György fejedelemmel, ezt személyes levelezésük és több tanú is bizonyítja.
*
Kemény János (fentebb már említett) Önéletírásában arról számolt be, hogy amikor 1627 végén Nagyszombatban személyesen átadta az esztergomi érseknek Bethlen újévi jókívánságait, beszélgetésük során Pázmány Erdély önállóságának fontosságát hangoztatta:
„Átkozott ember volna, ki titeket arra kísztetne, hogy töröktől elszakadjatok, ellene rugoldozzatok, míg Isten az kereszténységen másképen nem könyörül; mert ti azoknak torkokban laktok…”
Talán még ennél is érdekesebb, hogy mit gondolt a feltétlen Habsburg-hűségéről ismert Pázmány az osztrákokról, illetve németekről: „…mert noha ím látod, édes öcsém, nekünk elégséges hitelünk, tekéntetünk (tekintélyünk – a szerz.) van mostan az mi kegyelmes keresztény császárunk előtt, de csak addig durál (tart – a szerz.) az az német nemzet előtt, miglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni (virágozni – a szerz.), azontúl mindjárt contemptusban (megvetettségben – a szerz.) jutván, gallérink alá pökik az német, akár pap, barát, vagy akárki legyen.”
Hogy ez volt-e a valódi álláspontja, vagy színlelésből mondta az esztergomi érsek az erdélyi fejedelem emberének? Erről mind a mai napig vita folyik a hazai történetírásban. E közismert és sokat vitatott mondás ugyanakkor azért is hiteles lehet, mert egybecseng Pázmánynak a Nagyszombatból 1627. december 28-án Bethlen Gábor fejedelemhez írt levele gondolataival: „Az felséged böcsülletes levelét megadá Kemény János uram, és a mellett szóval való izenetit felségednek bőségesen és értelmesen megmondá, hogy az Úr Isten a felséged szüvét a szeginy romlott Magyarságnak szánakozására és a holdoltság kinnyebbitésére vezérlé. Azért az Úr Istennek nagy hálákat adok, el is hittem, hogy ezért az Úr Isten jót ád fölségednek, és a szeginy kösség is imádkozik felségedért. Én pedig szűből kérem felségedet, meg ne vonja, sőt elő vigye és terjessze ezt az jó indulatot.”
És ehhez még figyelmeztetőül hozzáteszi: „…az Úr Isten a keresztyénségnek békesége bontogatóit mindenütt rontja, hihető, hogy az Úr Isten a keresztyénségbe egy generalis békeséget szerez. Ki ha úgy leszen, a Töröknek is megfelelhetnének az után.”
Más vélemények szerint azonban Pázmány több – köztük II. Ferdinánd királynak és Melchior Klesl bíborosnak, bécsi püspöknek írt – levele is arról tanúskodik, hogy mindvégig Magyarország veszélyes és alattomos ellenségének tartotta Bethlent, akivel szemben az ország minden erejével ellen kell állni. A jezsuita teológus, buzgó hittérítő esztergomi érsek szemében a fő ellenség természetesen a pogány török volt, de az eretnek (protestáns) magyarokat is részben szintén ellenségnek, részben meggyőzendő-megtérítendő ellenfélnek tartotta. Ezért Pázmány nem hasonlítható nagy francia kortársához, a szintén harciasan protestánsellenes Richelieu bíboros-főminiszterhez, aki állítólag azt mondta, hogy az államrezon szempontjából a francia hugenottát többre becsüli, mint a spanyol katolikust…
Mindent összevéve, ha Habsburgoknak (egészen a 17. század végéig) nem is, de a magyar hazafi Pázmánynak kétségkívül a török kiűzése és Magyarország – Erdélyt is beleértve – újraegyesítése volt a végcélja, de ezt éppen fordítva képzelte elérhetőnek, mint Bethlen. Prohászka Ottokár, a nagy katolikus író, teológus, püspök felfogása szerint két hatalom mint két világtenger csapkodta a magyarság kis szigetét, az oszmán félhold és az osztrák ház.
„E két hatalom két malomkő is lehetett volna; Pázmány kezében azonban két emeltyű lett…” Szerinte az esztergomi érsek fő érdeme az volt, hogy a Habsburg-ház és a „törökkel paktáló” Erdély között kialakított hathatós egyensúllyal megóvta az osztrák ház uralma alatt álló magyarságot.
*
Mint tudjuk, végül sem Pázmánynak – s mint később nagy tanítványának, Zrínyinek –, sem Bethlennek nem adta meg a „sors bona”, az akkori európai politikai-hatalmi érdekellentétek és erőviszonyok nem tették lehetővé, hogy a nemzet erőit összefogva egyesítsék a három részre szakadt, „két pogány közt” őrlődő, pusztuló magyarságot.
„Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk; de cselekedtük azt, ami lehetséges volt” – mondta egykor Bethlen János erdélyi kancellár, történetíró, s mind a három kiváló magyar államférfiúra nézve különösen igaz és fájdalmas, nekünk, mai magyarok számára is nagyon tanulságos ez a szentencia.
