1882
Az Alföldön utaztunk egy kormánybiztossal, s minthogy olyan dologban jártunk, amely nem tűrt halasztást (névnapra kellett odaérnünk), kénytelenek voltunk sietni, következésképp nem ültünk vasútra, hanem szekeret fogadtunk Szőregen.
De nem akarok sok szót szaporítani, a dolog magva az, hogy Horgos községben egy zökkenőnél összetört a tengelyünk, s az én kormánybiztosom elkezdett éktelenül káromkodni.
Az egyik falusi porta kapujából, mely e vidéken szokásos módon úgy ki volt sujtásozva piros paprikakoszorúkkal, mint egy ünneplő dolmány, öreg parasztgazda nézte nagy flegmával, miképp ül le egyszerre, megroppanva a szekér hátulja.
Se nem nevetett rajta, se nem csodálkozott, éppen csak olyanformán nézte, mint ahogy a felhőket szokás, amikor mindegy neki, akár keletnek mennek, akár nyugotnak.
No, mármost mit csináljunk? Erre az eshetőségre nem volt az útitársamnak semminemű instrukciója a magas kormánytól.
A kocsisunk is kétségbeesett, annyi tudomány azonban mégis maradt benne, hogy egy vendégfával helyre lehetne ütni a dolgot, de hol vegyünk egy ilyen póttengelyt?
– Hej, földi – szólítja meg a kormánybiztos a künn ácsorgó parasztot –, mit lehetne itt most csinálni?
Az immel-ámmal közeledett s azután úgy foghegyről kedvetlenül felelte hosszabb gondolkodás után:
– Azt voltaképpen tudni nem lehet.
– A kocsisom mondja, hogy egy alkalmas fával föl lehetne csatolni a tengelyt.
– Föl azt, föl lehetne…
– Csak mármost volna aztán valahol egy ilyen fa – szólt a kormánybiztos idegesen.
– Hiszen ha volna.
– Nem lehetne keríteni valahol?
– Dehogy lehetne – mondá a gazda, pipáját a túlsó oldali agyarába fogva.
– De hát csak van tán kendnek valahol egy husángja, vagy mi? – faggatta félig ingerülten a kormánybiztos.
– Hát iszen csak van – szólt lustán s nehány perc múlva előhozta a tengely-támasztéknak valót.
Hanem ez még nem tett boldoggá. A fának semmi hasznát sem vettük erős kötél nélkül, mellyel odaerősítsük a néhai tengely roncsaihoz.
– Egy kötél kellene még ide, gazduram.
– Hja – mond az fejvakarva. – Persze hogy persze.
– Hát azt mármost hol vegyünk?
A horgosi ember vállat vont.
– De hol ám? – vélekedék rendíthetlen nyugalommal.
– Ejnye, hát nincs a háza táján valami rossz borjúkötél, vagy egy kötőfék?
– Akad… de bizony akad – dünnyögé ásítva s nyomban kihozott egyet az istállóból, aztán látható kedvteléssel nézte a rác kocsis erőlködését, amint az végre nyélbe üti a szekeret.
– Most pedig mivel tartoznánk? – kérdi nyájasan a kormánybiztos, midőn újra elhelyezkedtünk a hátulsó ülésen.
– No, ugyan mivel tartoznának? – szólt csodálkozó szemekkel.
– Ej, hiszen csak értek kendnek valamit azok a tárgyak?
– Nem értek! – felelte durván.
– Akkor hát menjünk, kocsis! Köszönjük szépen a szívességet. Isten áldja meg!
– Jól van, jól – kiáltotta utánunk –, hanem azt megmondom, visszahozzák ám fordulókor a kötelemet meg a fámat.
– Hophó! Megállj, kocsis! Hát mit komédiázik akkor kend? – pattant fel a kormánybiztos bosszankodva. – Más úton jövünk vissza. Az ördög jöjjön erre kendnek a fája meg a kötele végett.
– No, no… kár az emberre törni – szólott csillapítólag. – Hiszen, ha nem erre jönnek, hát persze, hogy vissza se hozhatják! Isten megáldja!
…Ilyen nehezen kapta meg tőle a kormánybiztos a fát, meg a kötelet, én pedig ilyen könnyen a magyar paraszt találó fotográfiáját.
Vége
