Szeptember nyolcadikán töltötte be nyolcvanötödik életévét Kalász Márton Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár, a Nemzet Művésze, akivel a baranyai sváb faluból a magyar irodalomba vezető útról, a kettős identitásról, a keletnémet-magyar irodalmi kapcsolatokról és a műfordításokról beszélgettünk.
– Egy interjúban úgy fogalmazott: „egyszerre német is vagyok, és magyar is vagyok, van egy anyanyelvem, a német, és van egy szellemi anyanyelvem, amely összeköt a magyar kultúrával”. Ezek szerint két kultúrában él a mai napig?
– Ezen mindenki mosolyog, de tízéves koromig csak németül beszéltem. Abban a dél-baranyai faluban, ahol születtem, Sombereken, tíz kilométerre Mohácstól, elsősorban németek éltek, nemcsak az én falumban, de a környéken is. Rajtuk kívül pedig szerbek – a falunkban lakó négy-öt magyar család is németül beszélt az utcán. Egy rendeletnek köszönhetően az elemi iskolákban azokon a területeken, ahol kisebbség élt, ha a kisebbség volt a legnagyobb lélekszámú, annak nyelvén, vagyis esetünkben németül taníthattak. Egyre nem gondoltak csak, hogy ehhez tanító is kell. Azok viszont a magyar főiskolára jártak. Mi szerencsések voltunk, mert egy olyan fiatal tanítót kaptunk Budaörsről, aki német származású volt. Magyarul is és németül is jól tudott. Nagyon szerette a verseket. Egyik nap Arany János Családi körét hozta be. Szokása volt, hogy házi feladatot adjon, ekkor adta fel, hogy mindenki írja le, mit csinál a családja esténként otthon. Számonkéréskor kiderült, hogy senki nem írta meg. De bennem azért bízott, így felkapta a füzetemet, amelyben két négysoros volt, ami annyira meghökkentette, hogy pofon vágott. Máig emlékszem az első négy sorra. Így hangzott: „Este van, este van, a Nap már lement, a Hold az égen már megjelent." Miután visszaengedett az osztályba, azért azt mondta: „gyerekek, itt ma valami történt, valaki közületek verset írt”. Az iskola igazgatója pedig egy pap volt, aki szintén verseket írt, igaz németül. Amikor tudomást szerzett rólam, megpróbált segíteni. Az ő jóvoltából kerülhettem Pécsre, a ciszterci gimnáziumba.
– Nehéz évek lehettek ezek egy egyházi gimnáziumban a háború után, az új diktatúra kiépülése idején.
– Amikor bekerültem, a gimnázium már államosítva volt, de a ciszterciták még ott éltek az emeleten, és vehettek fel tanítványokat. Az akkor üresen álló teológiai főiskolán még két évig tanulhattunk. Az osztályfőnök, amikor megnyitotta a tanévet, azt mondta, az irodalomtanár még nincs itt, holnap érkezik Egerből. Amikor megérkezett, kiderült, hogy egy Ágoston Julián Imre nevű fiatal költő az, akinek akkor jelent meg az első verseskötete a Vigíliánál. Megtudta, hogy verseket írok, így elkezdett foglalkozni velem, és egy nap azt mondta, elküldi őket Rónay György szerkesztő úrnak, hogy mondjon róluk véleményt. Így kerültem kapcsolatba Rónayval, és ebből lett az első versközlés is ezerkilencszázötvennégyben az említett lapban. Közben szétkergettek bennünket – és a cisztereket – Pécsett. Ettől függetlenül jó volt az irodalmi élet a városban: ott volt a Dunántúl című lap, és a Dunántúli Magvető Kiadó. Elvittem hát a verseimet Csorba Győző szerkesztőnek, aki az irodalmi élet középpontja volt. Ő odaadta a folyóiratnak, majd ötvenöt karácsonyára Hajnali szekerek címmel összeállított nekem egy verseskötetet. Akkoriban szóltak rám, hogy ezzel a névvel – a német nevemmel, amely Christmann volt – nem lehet verset közölni, így válasszak magamnak egy magyar nevet. Így lettem Kalász.
– Miért ezt a nevet választotta?
– Egy Kalász Gyula nevű korombeli ismerős fiú neve tetszett meg.
– És miként futott be?
– Épphogy befogadott a pécsi irodalmi élet, amikor jött ötvenhat. Mindent szétvertek, és Pécsről is mindenki elindult Budapestre. Én is. Ekkor már dolgoztam, mivel nem sokkal korábban internálták a gimnáziumi tanárainkat, és legfeljebb levelezőn érettségizhettünk. Népművelő előadó lettem. Szigetvárra helyeztek ötvenhat elején, onnan mentem fel Budapestre, ahol akkor már ismerték az egy évvel korábbi kötetemet. Kormos István és a többiek igyekeztek segíteni, hogy legyen hol laknunk, legyen miből élnünk. Szerencsés voltam: az anyanyelvem volt az, amit hasznosítani tudtam, amikor elindult a külföldi írók kiadására szakosodott Európa Könyvkiadó. A vezetője Vas István költő lett, ő hívott be, hogy menjek hozzájuk dolgozni. Addig az említett Kormos István gyerekverseket íratott velünk, fiatalokkal – nemrég jelentek meg amúgy a Szent István Kiadónál az összegyűjtött gyerekverseim. A sorsom azonban újabb kanyart vett, amikor a magyar és a német írószövetség ötvenhat után próbált ismét kapcsolatba kerülni, és az Írószövetségnél azt mondták, „te fogsz kimenni, mert te tudsz németül, és megbeszélitek, hogy mit akarnak”.
– És mit akartak? Az ötvenhatos forradalom és szabadságharc utáni években járunk. Nem lehetett egy egyszerű diplomáciai feladat az egyeztetés.
– Kicsit félve mentem ki, de az ottani írószövetségben valóban elmondták, mit akarnak, a fiatal költők kérték, hogy tartsak nekik egy előadást. Meg is szerveztük ezt. A németeket hihetetlenül érdekelték az ötvenhatos események, én pedig elkezdtem válaszolni a kérdéseikre. A német írószövetség képviselője aztán egyszer csak felugrott, és elordította magát: „Elég volt! Azonnal menjenek ki!” Én is felálltam, és kimentem. Amikor kiértem az utcára, láttam, hogy ott áll egy fiatalember a falnak támaszkodva. Utánam szólt: nem beszélhetnénk még? Mondom, de, beszélhetünk. Ez a fiatalember, Günter Kunert aztán nagy költő lett. Most kilencvenéves. Meghívott a lakásába, ahol többen jelen voltak, így megindult a baráti köröm kiépítése odakint is. Rossz idők jártak akkor a német írókra, Ulbricht (Walter Ulbricht, az egykori NDK államtanácsának elnöke – a szerk.) gondoskodott róla, hogy rosszul érezzék magukat. Ezután hazatértem.
– Az NDK írószövetsége azonban hatvannégyben ismét meghívta egy hétre ösztöndíjjal.
– Egy kiadóban kínáltak munkát. A magyar irodalommal foglalkoztam. Nem sokkal később, hetvenháromban megnyílt a Magyar Kultúra Háza Kelet-Berlinben, amelyhez kellettek a munkatársak. Magyarország akkoriban nagyon érdekelte a németeket, ráadásul a saját költőik el voltak tiltva a publikálástól. Bejöttek az intézetbe, hogy szívesen fordítanának, kiadhatnánk magyar költőket. Hogy miért, nem tudni, de a fordítás-köteteket nem tiltották be, így jelent meg németül Illyés Gyula, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, és még sokan. Közben megépült a fal, amelyen mi azonban néha át tudtunk „lopózni”. Négy év után aztán hazajöttem. Magyarország volt a hazám.
– Az akkori keletnémet írók közül önhöz kik álltak közel, és ön szerint kiknek az életműve maradandó?
– A már említett Günter Kunerté biztosan, de említhetem Peter Huchelt is, mindkettőjüket elüldözték. Vagy ott volt Reiner Kunze. Őt gyűlölte a legjobban Ulbricht.
– Említette, hogy négy év után hazajött. Hol helyezkedett el?
– Az Új Íráshoz kerültem, aminek Juhász Ferenc volt a főszerkesztője. Onnan mentem át a Vigíliához, ahol a mai napig szerkesztőbizottsági tag vagyok.
– A rendszerváltozás után, ezerkilencszázkilencvenegy és kilencvennégy között a stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központ igazgatója volt, kilencvenöttől pedig a Károli Gáspár Református Egyetemen is tanít, és évekig volt a Magyar Írószövetség elnöke is. Miként tudott ennyi közéleti feladat mellett költőként is dolgozni?
– Sorban jelentek meg a versesköteteim Budapesten, néha vidéki kiadóknál, és Németországban is kiadták öt kötetemet fordításban, közben megírtam a Téli bárány című regényemet is. Nem panaszkodhattam.
– A Téli bárány is megjelent németül.
– Igen, egy grazi kiadó adta ki, ráadásul nagyon érdekes fordításban. Németországban minden tartomány más tájnyelvet beszél, és noha Luther Márton teremtett egy irodalmi nyelvet, az lassan terjedt el. Ezért az elvándorló németek, többek között az őseim is, hozták magukkal a tartományi nyelvüket. A könyvet Paul Karpati Berlinben élő irodalmár és műfordító ültette át németre, aki Tolna megyéből kitelepített sváb.
– És milyenek voltak a stuttgarti évek?
– Az Antall-kormány idején kerültem ki igazgatóként. Sokat foglalkoztunk fordításokkal, ekkor jelent meg például Mészöly Miklós németül – akit nagyon nehéz volt lefordítani –, vagy Ottlik Géza. Mészöly ekkor kapta meg a nyugat-berlini DAAD-ösztöndíjat. Érdekes, nehéz, de élvezetes munka volt. Aztán közben lezajlott a kormányváltás Magyarországon. Egy nap csörgött a telefonom, az új kulturális miniszter, Fodor Gábor volt. Azt mondta, csomagolhatok, nem tart igényt a munkámra. Akkor bementem a német tartományi miniszterelnökhöz, aki már tudott a leváltásomról. Azt mondta, menjek haza, aztán a jövő héten jöjjek vissza. Két évig még kint voltam, immár az ő megbízásaikkal. Több helyszínen dolgoztam, így még egy ideig hasznos lehettem.
– Emellett, ahogy említette, fordítani is volt ideje. Melyek a legemlékezetesebb munkái?
– A verseket szerettem a legjobban, a legtöbbet Kunertet fordítottam.
– Ön fordította Michael Ende könyveit is, többek között a Momót, amelyek kultuszkönyvek. Hogy emlékszik ezekre a kötetekre?
– A gyerekeim is nagyon szerették – és én is. A Momo-fordításomra megkaptam a gyerekfordításokra adható elismerést, az IBBY-díjat.
– Amikor átvette a Balassi-kardot, azt mondta, Balassi volt az egyik első költő, akit magyarul olvasott, és nagy hatással volt önre. Miért pont ő?
– A pécsi években a tanárok, mások mellett az említett Ágoston Julián Imre sok könyvet az ember kezébe nyomtak. Balassi nyelve csodálatos, csakúgy, mint a gondolkodása. Akkor lettem a régi magyar költészet rajongója, és az vagyok mindmáig.
– Balassin kívül kit olvasott a korai években?
– Berzsenyit. Babitsot. De a legfontosabb József Attila volt. Ő volt a példakép. Aztán, amikor megjelent az első kötetem, akkor egy kritikus azt írta: „ez mind Illyés Gyula”. Ez is igaz volt, szerettem olvasni őt is. A második kötetnél aztán elhagytam ezt, és lassan az akkori német költészethez kezdtem kötődni, de érdekesek voltak a lengyelek is, főleg Zbigniew Herbert, aki akkor ösztöndíjas volt Berlinben, és naponta találkoztam vele, a verseit is rendszeresen megmutatta. A baj csak az volt, hogy ő tudott németül, de én nem tudtam lengyelül. A magyar kortársak közül Nagy Lászlót olvastam a legtöbbet, éjjel-nappal. A nyelve miatt. Hatottak rám az amerikaiak, és érdekeltek az északiak is, Tomas Tranströmert például nagyon megkedveltem.
– És az amerikaiak közül kit olvasott szívesen?
– Ferlinghettit, aki szintén állandóan Berlinben volt. T. S. Eliotot. A háború után a Rónay-féle Vigília sorra hozta a nyugati költőket. Ekkor szerettem meg Eliotot is. Amikor a gimnáziumban megkérdezték, kit olvasok, és bemondtam a nevét, nagy nevetés volt. Egy falusi gyerek, aki Eliotot olvas. Ezzel egy időben azonban a magyarokat is elkezdték fordítani, például Pilinszkyt. Vagy Nemes Nagy Ágnest, akitől hanyattesett az egyik német fordítója, nem akarta elhinni, hogy ilyen kaliberű költő él Magyarországon.
– A Nemzet Művésze cím birtokosa. Hogy élte meg ezt a kitüntetést?
– A díjat a Magyar Művészeti Akadémia elöke adományozza – amikor felhívtak, hogy megkapom, az nagyon jól esett, nem tagadom.
