(4.)
1882
Milyen jó lenne most, ha otthon feküdhetnék, a szegényes atyai kunyhó fedele alatt a búbos kemencénél, mint egyszer régen, betegen, és be lenne takarva az atyai híres bundával: annak melegétől meggyógyulna, érzi.
És mintha a sors is neki akarna udvarolni s vágyát teljesíteni, az éppen e percben haza érkezett gróf s bizalmas titkára közt az alábbi jelenet folyt le.
– Nem bírtam elhozni azt a parasztot – mondá őméltósága bosszúsan –; hogy van Teréz?
– Rosszul, de az orvosok jó eredményt várnak apja megjelenésétől. Ez döntő lehetne, mondják. Az úrnő, mint a komorna beszéli, izgatott s minden kocsizörgésre fölrezzen, azt hiszi apja jő.
A gróf sóhajtott.
– Pedig nincs mód ide hozni azt az embert.
– Én ismerem az öreget, s tudok egy módot.
– Oh barátom, szóljon. Sohasem felejtem el szolgálatát.
– El kell lopatni a bundáját: utána kimegy a világ végére is.
Úgy is történt. A főispán intézkedett. Harmadnap, mikor az öreg Filcsik a „Patyolat-ing”-ből hazajött, lakását feltörve, s a bundának hűlt helyét találta. A nagy szög üresen, árván állott, megfosztva ékességétől. – Pedig éppen november közepe volt, a tél ott várakozott már a küszöbön.
Filcsik uram vigasztalanul, komoran járt-kelt a faluban, sem nem evett, sem nem ivott. Ez a csapás végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, velök szóba állani, mert mindeniknek ajkán ott látta lebegni a gúnyos kérdést:
„Nos, hát a híres bunda?”
De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág meg fog kerülni. Az el nem veszhet, akárki lopta el, nem használhatja; az egész megyében ismerik, hogy az övé.
Nem is csalatkozott. A hír meghozta, hogy a tettesek csakugy an kézre kerültek, s a bunda most ott van a főispánnál: jelentkezzék érte tulajdonosa két hét alatt, különben el fog árvereztetni a kórház javára, mint gazdátlan tárgy.
Az öreg nyomban útra kelt a grófi kastélyba, mintegy félnapi járó földre. Nem habozott egy percig sem. Hiszen csak az igaz jussát megy keresni.
A grófot a belső szobából hívták elő, mikor odaért.
Szomorú arccal jött ki s meglepetve nézett az érkezőre.
– Ugye ön Filcsik István? Hozta isten!
– Igenis, én vagyok, a bundámért jöttem.
– A bundáért? – kérdé a gróf fájdalmas sóhajjal. – No, hát jöjjön be érte velem.
Sok fényes, szőnyeges szobán keresztül vezette a sáros csizmájú öreg embert, ki félénken tipegett utána, míg végre egy félhomályos terembe értek.
– Ott a bundája – mondá a gróf reszkető hangon, egy szögletbe mutatva –, vigye el.
Az öreg szemek csak lassankint szokták meg a homályt, önkénytelenül közeledett a mutatott irányhoz, honnan halk nyögések hallatszottak.
A gróf oda lépett s széthúzta az ágyfüggönyöket, Filcsik hátratántorodott.
Ott feküdt egyetlen leánya, halványan, mint a letört liliom, hosszú, fekete szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával letakarva.
Szép volt így haldokolva is! Egy a földtől búcsúzó bukott angyal.
Talán már fel sem fogja nyitni többé azokat a bűbájos szemeket, melyek olyan hamisan tudtak kacsintani, azokat az édes ajkakat, melyeket olyan gyönyör volt csókolni.
Az öreg Filcsik némán, mozdulatlan állott egy percig, mintha gondolkoznék, azután szilárdan lépett az ágyhoz és levette a haldoklóról azt a takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. Meglehet, úgysem lesz rá szüksége többé.
Az öreg Filcsiknek még a keze sem reszketett bele. A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Vajon tudta-e, sejtette-e a halálküzdelemben, hogy idefenn elvesztette mindenét, ami még itt tartotta? Most már kétszeresen fog meghalni.
Annak a konok embernek csakugyan kő van a szíve helyén!
Még csak egy utósó pillantást sem vetett rá. Némán, szótlanul ment ki a termekből, mintha nem fájna neki semmi.
A gróf borzalommal vetett magára keresztet; s azt morogta:
„A pogány!”
A pogány ember pedig nyakába kanyarította igaz jussát, a sárga cifra bundát, s annak dacára, hogy esteledett, haza indult járatlan utakon. Nem akart most emberekkel találkozni. Talán érezte, hogy ő nem az.
Arcáról nem lehetett semmit olvasni, úgy látszott, nyugodt. Talán még némi megelégedés is van rajta a bunda megkerülése miatt.
Oh, ez kőszívű ember!
Egy cserjéshez érve, egyszerre megbotlott valamiben a gyalogúton. Egy koldustarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal megrakva.
Jó aratása lehetett a gazdájának, holnapra is hagyott.
De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonos a fa alatt, egy nyomorék koldusasszony, ölében kis gyermekével. – Az öreg odalépett, melléjök tette a tarisznyát és meggyújtott egy gyufát, hogy jobban lássa; hátha meg vannak halva.
Nem voltak meghalva. A mély lélegzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad az anya és gyermeke.
Öldöklő fáradság altathatta el így. Mert a csípős idő, hideg szél és a rongyos, vékony ruházat nem alkalmas édes álomra. Csak az elcsigázott ember tud így aludni.
Lehetetlen, hogy reggelig meg ne fagyjanak. Arcuk, különösen a gyermeké, már most is kék a hidegtől, s parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya.
Az öreg Filcsik megkövülve állott mellettük egy darabig, azután előkereste pipáját a dolmányzsebből, megtömte, rágyújtott, s a bodor füst mellett elkezdett gondolkozni.
Ugyan mire gondolhatott?
Egyre lejjebb hajolt az alvókhoz, homlokáról izzadság csurgott, feje lehanyatlott, a híres bunda lecsúszott válláról. És az jó volt így.
Az öregember hirtelen megkapta a kedvenc jószágát és végigterítette az alvókon. Azokra jobban ráfér a meleg. Ne fagyjanak meg az istenadták!
Azzal felugrott és lassan ballagott hazafelé a gyalogúton.
Az éj csendes volt, de hideg, az öregember pedig bunda nélkül és mégsem fázott.
Egy gondolat melegítette ott belül azon a helyen, hol szíve szokott lenni más embernek, de ahová neki ahelyett csak egy követ tett – közvélemény szerint – a gondviselés.
Az öreg Filcsik nem emlegette soha többé bundáját. Valamint azt sem tudta meg tőle soha senki, mikint jutott hozzá, örök homály fedi azt is, hogy mikint szakadt el tőle.
Különben kinek is volna gondja rá? Ővele magával sem törődik senki. Isten, ember elhagyta, mert ő is istentelen, embertelen rossz keresztyén. A temető árka lesz a koporsója, holló-varjú a megsiratója.
Vége
