(3.)
1882
No, de nem azért volt az isten csizmadiája, hogy ez a kundschaftja legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni kezdtek névtelen levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal terhelve. Rendesen valami régi ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását, nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mégis csak sok becsületes ember van még a világon!
Egy darabig csak elhitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is vele, meglehet bátyjával, a legöregebb Istvánnal, de aztán kissé furcsa kezdett lenni, mert hát elvégre is a bátyja sem volt tőkepénzes; mikor adhatta volna azt a sok kölcsönt? Meg aztán az sem természetes, hogy az elveszendő összegek most mind egyszerre szállingózzanak haza.
Filcsik István kezdte kitalálni a dolgot, s azonmódon küldte vissza a következő összegeket a gróf főispánnak. Ő nincs rászorulva senki pénzére!
Egy ízben maga a méltóságos főispán úr alázta meg magát annyira, hogy keresztülutazva a falun oda hivatta a tiszteletes úrhoz.
– No, öreg bácsi – mondá a nagyúr –, most én magát viszem, akár jön, akár nem jön, szegény leányától ne tagadja meg azt az örömet. Legyen szíve.
– Nekem nincs leányom, méltóságos uram.
– Eh, lári-fári! Velem jön, punktum.
– Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgős dolgom van. Nem lehet.
– Pedig beteg, nagyon beteg a szegény asszony, s látni akarná édesapját. Tegye meg az én kedvemért.
Az öreg Filcsik sóhajtott. Talán ez volt első sóhajtása, mióta él.
– Melyik asszonyt érti, méltóságos uram?
A hatalmas úr arcán a harag és bosszúság felhője vonult át.
– Ön makacs ember és rosszlelkű, szívtelen; leánya halálán van, s ön megtagadja gyermekét.
– Igenis, kérem alássan.
– Ön a társadalom söpredéke.
– Az bizony nem lehetetlen.
Az ilyen vén csizmadiától sok telik, méltóságos uram!
– Szomorú dolog, hogy egy keresztyén így gondolkozik.
De már ezekre a szavakra a tiszteletes uram is előszedte ékesszólása fegyvereit, hogy Filcsik uramat segítsen meglágyítani s megnyerni a patrónus főispán tervének, ki – úgy látszik – egyenesen ama célból jött, hogy a makacs embert kibékítse Terkával.
Semmi sem használt. Az öreg szilárd és hideg maradt, mint a márvány. Visszapattant róla minden ígéret, minden jó szó. Úgyhogy a gróf dühbe jött, s még fenyegetőzni is kezdett.
– Már így aztán boldogul velem. Fogasson el méltóságod s veressen láncra. Akkor természetesen menni fogok ahová visznek.
A gróf haragja határtalan volt, indulatosan intett kezével, hogy távozzék, s aztán maga is befogatott, kedvetlenül hajtatva haza.
Hogy fog most Teréz előtt megjelenni! A beteg, kit imád, kiért őrjöng, nyögve fog párnáira dőlni, amint megtudja, hogy apja mégsem bocsátott meg neki.
Oh, hogy a nők olyan bolond szeszélyesek! Nem tud valami egyebet kívánni. Divat-boltok ezer tündér csecsebecséiből, az ékszerek kirakataiból mind elővarázsolná egy mosolyáért. Hanem az jut eszébe, hogy azt a vén konok csizmadiát teremtse elő neki őméltósága. Bizony bolond gusztus, s még azonfelül teljesíthetetlen, mert az az ember nem jő elevenen ide.
A beteg nő nyugtalanul hánykolódott selyempárnái közt, megrezzenve, valahányszor kocsizörgést vélt hallani. Félkönyökére emelkedett, sovány kezecskéjét fekete, hosszú hajába mélyesztve, mely körültakarta a liliomfehér hálóöltönyt. Oh, milyen szép volt így is, amint a bogárfekete szemében tükröző várakozás izgatottságával figyelt, s amint egy-egy közeledő kocsizörgés alig észrevehető örömpírt lehelt a szabályos hosszúdad arcra.
Csak a rab várhatja így a szabadságot, csak a szerelmes lányka az érkező ifjút, csak a szenvedő virág a harmat üdítő csókját.
S kit vár ez a nő?
Egy egyszerű, kék aba-posztóba öltözött, szurtos alakot, ki azt fogja mondani annál a fényes pompás ágynál: „leányom!”
A világ minden pompájával el van árasztva, parancsát szolgák lesik, betegsége kórjeleire orvosok ügyelnek, mindene van, mit szeme-szája kíván, csak az egészség hiányzik, s még valami!
A szeretet.
A gróf kétségbe van esve betegsége miatt, ott virraszt ágya mellett, haját tépi fájdalmában, ha nyögni hallja, az istenre emeli öklét s az eget káromolja; de e viharos érzelem szerelmi őrjöngés, mely csak éget, – a betegnek szeretet kell, mely melegítse.
Pompa, fény, ragyogás nem pótolják azt ki!
Folytatjuk
