A bethleni hadjárat során megostromlott „lutheránus Róma” paradox módon négyszáz éve éppen ezen a napon adott három vértanút, később szentet a katolikus egyháznak. A felső-magyarországi főkapitánysági székhely megvételének szinte egyetlen erőszakos epizódját ugyanis Kőrösi Márk, drávántúli származású esztergomi kanonok, Grodecz Menyhért lengyel és Pongrácz István magyar jezsuita misszionárius elfogatása, majd halálra kínzása jelentette 1619. szeptember 7-én.
Jóllehet, a városvezetés és a csapatok élén álló Rákóczi György későbbi erdélyi fejedelem megállapodott Kassa békés elfoglalásában, a protestáns hajdúk fölött nem maradt kontrollja, ők hamar kézre kerítették a városban működő katolikus papokat.
Felső-Magyarországon a katolikus hitnek ekkorra már több bázisa is volt. A rekatolizáció előmozdítójaként többek között az a Forgách Zsigmond lépett föl, aki a katolikus erdélyi fejedelem, Báthory István udvarában apródoskodott, majd 1611-ben felső-magyarországi főkapitány lett Kassa székhellyel, 1618-ban pedig az ország második közjogi méltósága, nádor. A kassai vértanúk kultusza szempontjából azonban élete egyik legfontosabb eseménye 1608-ban Pálffy Katalinnal kötött házassága volt, amelyről alább még szót ejtünk. A város bevételét követően – Rákóczi György jóváhagyásával – előbb letartóztatták és házi őrizetbe parancsolták a három papot: sem elmenniük, sem üzenetet küldeniük nem volt szabad, lakásuk köré a hatóság szeptember 5-én katonai őrséget állított. A vértanúk némileg elfogult monográfusa, Henning Alajos szerint Pongrácz István ekkor társai nevében megkérte Rákóczit, hogy engedélyezze számukra a hívekkel való érintkezést, a lelkipásztori hivatással járó közösségi szolgálatot, és ne fossza meg így a katolikus híveket a lelki segítségtől.
Pongrácz emellett vállalta volna azt is, hogy igazságos ítélőszék elé állítsák őket, és amennyiben Rákóczinak valami kifogása van működésük ellen, rendes bírói vizsgálaton védhessék meg magukat. A kezdeményezés süket fülekre talált, a három hitsorsos pedig két napig magára marad étlen-szomjan, a külvilágtól elzárva. Életük utolsó éjszakája hosszúra nyúlt.
Hármuk közül a legfiatalabb, Kőrösi Márk mindössze harmincnégy éves volt, de a két jezsuita is csak alig idősebb, Grodecz Menyhért harmincöt, Pongrácz István pedig harminchét. Kőrösi drávántúli származása után kapta nevét. Grazban és Rómában, a Collegium Germanicum et Hungaricum növendékeként tanult, előbbi helyen ráadásul Pázmány Péter tanítványaként. Pappá 1615-ben szentelték, a következő évben, Pázmány esztergomi érseki kinevezésével egy időben
a főpap közbenjárására esztergomi kanonoki stallumot kapott, 1619-ben pedig már Felső-Magyarországon, Kassa környékén szolgált lelkipásztorként.
Kőrösi a jezsuiták homonnai kollégiumában tartott augusztusi lelkigyakorlatát követően indult a rend kassai templomába, itt találkozott Grodecz Menyhérttel és Pongrácz Istvánnal. Mindketten Brünnben léptek a jezsuita rendbe, 1603 óta ismerték egymást, egyszerre kerültek Kassára is 1618-ban. Igaz, Pongráczot, aki 1615-től már a környéken volt, megelőzte a híre. Alvinczi Péter – Pázmány híres, kálvini hitű vitapartnere – egyenesen azt mondta, felekezetének addig nem lehet nyugta, amíg ez a jezsuita él.
Elzárásuk alatt, kétnapi éheztetés után Rákóczi hajdúitól mégis érkezett egy látszólagos ultimátum: a három pap, ha megtagadja hitét, és Kálvin tanítására tér, visszakapja szabadságát, sőt Kőrösit még a széplaki apátság birtokaival is megkínálták. Miután meggyőződtek a három pap hajlíthatatlanságáról, szeptember 7-ére virradóra mindegyiküket halálra kínozták.
Vértanúaktáik, amelyeket még Pázmány Péter szorgalmazására állítottak össze a mielőbbi kanonizáció reményében, részletesen vallanak a mártírok utolsó óráiról. Fogságuk három napján hiába kértek vizet és egy darab kenyeret fogvatartóiktól, azok nem adtak nekik, sőt pénteken szándékosan hússal kínálták őket, amit a böjtre való tekintettel mindhárman visszautasítottak. A hajdúk ez idő alatt magukhoz követelték a kápolna kulcsait is, Pongrácz felszólítása pedig, hogy a liturgiához szükséges kegyszereket érintetlenül hagyják, szintén süket fülekre talált. A kápolna kifosztása után készpénzt próbáltak behajtani az atyákon, de minthogy magánvagyonuk nem volt, a hajdúk halálosan megfenyegették őket.
Kérdésükre, hogy miért kellene nekik halállal bűnhődniük, azt felelték: „Mivel pápisták vagytok!”, nyilvánvalóvá téve ezzel, hogy a papokat egyedül hitük miatt tartják fogva. Pongrácz erre állítólag hangosan fölkiáltott: „E címen ugyan örvendve megyünk a halálba!” A három papot káromkodva agyba-főbe verték, megtaposták, Pongráczot székre ültették, és fejét szíjjal szorították össze úgy, hogy szemei csaknem kiugrottak a helyükről. Még élt, amikor ezután kezeit gerendára kötve lelógatták, fáklyával sebet égettek oldalába, és bőrén-csontján át belső szerveit is látni lehetett. A kontrollálatlan garázdálkodás közben szüntelenül hittagadásra szólították fel őket.
Kőrösi és Grodecz sem járt jobban. Mindketten szinte ugyanazt szenvedték el, mint Pongrácz: lerángatva róluk ruhájukat, megkötözték, buzogánnyal ütötték, karddal vagdalták, földre sújtották, megcsonkították, fáklyákkal égették őket, miközben várták, hogy megtagadják majd a hitüket.
Egyik kínzója meg is kérdezte Kőrösitől, miért nem tart a „magyar hitűekkel”, azaz a kálvinistákkal, de ez azt felelte, „soha sincs azok ellen, kik a haza javát keresik, sőt mindenkor azokkal tart és érez, akik a hazának igazi javát keresik”. Hitét azonban nem tagadta meg. Miután halálra kínozták őket, mindhármuk testét egy pöcegödörbe dobták, Kőrösi fejét pedig még előbb levágták.
Pongrácz István azonban nem halt meg azonnal. A szennygödörben még mintegy húsz órán át élt, erről tanúskodik Eperjessy Istvánnak, a kápolna volt harangozójának beszámolója, aki meghallotta a pap nyöszörgését. Pongrácz utolsó szavaival is még az állhatatos hitre buzdította Eperjessyt, majd kilehelte lelkét.
Eltemetésüket a város lutheránus bírója nem engedélyezte. Néhány nappal később csupán egy hóhért küldött a testek kiemelésére azzal a paranccsal, hogy a pöcegödörnek egy szárazabb részében ássa el őket: a méltó temetésre még várni kellett. Az országot azonban hamar bejárta a hír, a közvéleményt felháborította a papok kínhalála, ami több katolikus túlkapást is eredményezett. A méltó temetésre végül a hagyomány szerint egy „fordított Salome-tánc” segítségével került sor. A már említett Forgách Zsigmond nádor felesége, Pálffy Katalin részt vett Bethlen Gábor kassai díszlakomáján 1620-ban, ahol a fejedelem fölkérte táncolni a nádornét, de az két ízben visszautasította. Harmadjára végül csak úgy volt hajlandó elfogadni, ha Bethlen cserébe kiadja neki a vértanúk holttestét, hogy saját birtokán eltemethesse őket. A fejeldelem, noha ráállt az alkura, kikötötte, hogy csak éjjel és csendben emeltetheti ki a vértanúk maradványait eddigi nyugvóhelyükből.
A három vértanú köré szőtt legendás elbeszélésben nem nehéz fölfedezni a passió reminiszcenciáit: a háromnapi szenvedéssel Krisztusnak a sír fogságában töltött idejére, a pénteki böjti nap említésével a nagypénteki eseményekre emlékeztetik a jámbor híveket. A hittagadásra történő felszólításban és a papok állhatatosságában pedig éppúgy megjelenik a péteri tagadás ellenpontja, mint ahogyan Heródes és Salome – Keresztelő Szent János életébe kerülő – táncának ellenpontja Bethlen és Pálffy Katalin között.
Az utóbbira persze aligha került sor. Báthory Orsolya 2015-ös tanulmánya tisztázta, hogy a történet először egy Mitosinka György nevű nagyszombati bölcsészhallgató szakdolgozatában került elő 1730-ban, forrásmegjelölés nélkül. Ezt vette át utóbb több szerző, köztük Henning Alajos is.
A vértanúk szenvedésének bibliai párhuzamokkal teli emlékezete azonban nem egyedülálló a magyar katolikus hősideál történetében, mint ahogy a felekezeti színezetű erőszakosság sem ért véget a kassai vértanúk életével. Néhány évtizeddel később Thököly Imre kurucaitól kísértetiesen hasonló atrocitásokat kellett elszenvedniük a pálos rend felső-magyarországi misszióiban lelkipásztorkodó szerzeteseknek, akik közül a legismertebb, Csepellényi György, 1674-ben halt vértanúhalált. A három kassai pap kanonizációja még Pázmány Péter érseksége idején elkezdődött. A bíboros 1628-ban rendelkezett arról, hogy minden velük összefüggő eseményt dokumentáljanak. Ekkor gyűjtötték föl a harangozó, Eperjessy István emlékeit is, aki utóbb eskü alatt vallotta, hogy haláluk után a vértanúkat éjjelente látta a kápolna oltáránál. Több csodás gyógyulás, megtérés is történt a vértanúk sírjánál vagy közbenjárásukra, többek között Pálffy Katalint is az mentette meg szívbetegségéből, hogy a vértanúk egy csontját a szívére szorította.
A boldoggá, majd szentté avatásra azonban sokáig nem került sor. Csak 1905-ben, Szent X. Pius pápa engedélyezte nyilvános tiszteletüket január 15-én, egy népes magyar küldöttség jelenlétében. Szentté avatásukra pedig kilencven évvel később, 1995. július 2-án került sor Kassán – ezt már Szent II. János Pál pápa pontifikálta.
A világ persze sokat változott 1619 vagy 1905 óta. A drávántúli, a magyarországi és a lengyel származású vértanúk áldozata, ahogyan ezt a jezsuiták fogalmazták meg a közelmúltban, rámutat a közép-európai nemzeteket és egyházakat hídként összekötő krisztusi hit erejére. Hazánk felekezetei is megbékéltek azóta, Szent II. János Pál pápa pedig, amikor 1991-ben Magyarországon járt, Debrecenbe is ellátogatott, hogy az 1670-es évek katolikus túlkapásainak áldozatul eső gályarab-prédikátorok emlékhelyét megkoszorúzza.
A tavaly novemberben indult és 2019. szeptember 7-én záruló emlékévnek egyik nagy eredménye pedig az lett, hogy április 30-án Kassán, a teológiai fakultáson bemutatták Kőrösi Márk, Pongrácz István és Grodecz Menyhért rekonstruált arcképét.
