1881
A Nemzeti Múzeumban, hol annyi kincs és ereklye van, mint köztudomású dolog, kiérdemült és többnyire nyomorék hadastyánokat szoktak alkalmazni felügyelő szolgáknak. Úgy van ez minden más országban is. A zivataros csaták fiai az élet alkonyán e csendes foglalkozásban mintegy kárpótolva vannak. A sok zaj után a nagy csend, a két véglet.
Bodó János bácsi is – hej, pedig milyen nyalka huszár volt valaha! – a múzeumban tölti agg napjait. Képtári szolga az öreg; ott jár-kel a festőművészet remekei között, fényes királyi alakok integetnek le hozzá ismerősen a falakról, csodás tájékok andalító költészete, sajátszerű csoportozatok, idilli jelenetek. „Valóságos paradicsom ez” – gondolja magában, amint falábával végigkopog teremről teremre.
Az emberek, kik bizonyos napokon tódulnak megbámulni a műkincseket, nem érdeklik őt. Hidegen megy el köztük. Kik is ők? Férgek, akik mozognak a földtekén egy darabig, aztán letűnnek, elenyésznek... Hanem a nagy emberek arca ott a falon, hősök, írók, államférfiak... Ezek az arcok az ezredévekbe néznek – és beszédesek. Sohasem unja meg magát.
Csak ha csataképre pillant föl, akkor nem állja meg sóhaj nélkül. „Hiszen az csak festve van, de ő valósággal csinálta az ilyeneket” – mielőtt ballábát ellőtték.
Biz az a szolnoki csatában maradt el, csizmástól-mindenestől vitte el az ágyúgolyóbis, még a sarkantyú is rajta volt a csizmán.
Aztán sokáig feküdt betegen, lázban, élethalállal küzdve, de a mennyei gondviselés megőrizte; pedig inkább halt volna meg akkor, nem kellett volna legalább kiüríteni azt a sok keserűséget, amit öreg napjaira tartogatott számára az isten.
A dicsőséges emlékek fénye, igaz, hogy megaranyozza élete egét, de nem mindenütt, mert két olyan borús pont van azon, feketébb az minden felhőnél a világon.
A szolnoki csatában, hol a lábát ellőtték, ott harcolt oldalánál a hazáért délceg szép fia is, ott harcolt és ott halt meg szemei előtt. Ily szomorú csata a szolnoki csata, verset is csináltak rá otthon, falujában, Elekesen.
Úgy halt meg, mint egy hős, szegény Bodó Pista. Édes jó anyjának be sok könnye is hullt miatta... Hát még a nejének, ki éppen akkor ringatta a János bácsi unokáját, a picinyke Boriskát, szegény kis Boriskát...
Mert a kis Boriskának is szomorú vége lett.
Amint lezajlottak a nagy nemzeti harcok, gyászos világ következett... Aki meghalt, jól járt.
A Bodó János házanépe jól járt, mind elhaltak rövid idő alatt, az „anyjuk” is, a „menye” is, csak az unoka maradt, a kis drága kincs.
János bácsi eladta a kis fekvőséget Elekesen s a fővárosba ment, hol a múzeumnál ezt a nyugodalmas alkalmazást kapta. Áldja meg az isten azokat a derék urakat, akik belesegítették!
Nem volt ennek a hivatalnak csak egyetlenegy baja. Hanem ez aztán kellemetlen volt. Az egyik teremben ott függött a szolnoki csata is lefestve. Az óriások ádáz harca, midőn mint félistenek rohannak ellenfeleikre, mellüket büszkén kitárva, mintha a világnak akarnák kiáltani: „Jertek hát; mérkőzzünk össze!” Ágaskodó paripák, élethíven festve, halottak elterülve a véres fűben, haldokló sebesültek eltorzult arccal, itt egy láb, ott egy elnyiszált fej, amott kettészelve egy emberi test.
Az öreg, mikor legelőször látta meg e képet, összerezzent; felismerni vélte saját fiát a halottak közt, és a saját lábát a csonkán lefestett emberi tagok közt. A fájdalmas visszaemlékezés összecsavarta a szívét, míg élettelenül rogyott össze a márványköveken az elgyengült öreg hős.
Két hétig volt beteg, alig bírt kigyógyulni; az orvos keményen meghagyta, hogy e szobába többé sohase tegye be lábát, mert könnyen életébe kerülhet. A múzeum felügyelője nem tett ebben nehézséget, ez egyetlen szoba tisztántartását más hadastyánra bízta és fölmentette Bodó Jánost kötelességeinek ezen része alul.
Nem is lépett az oda soha többé. De a kis Boriska, akit sokszor magával vitt a szép képek közé, ösztönszerűleg ebben a szobában időzött a legszívesebben. Valami csodálatos szeszély vonzotta oda.
Vagy hogy talán azért szeretett ott lenni, mert egy festő bácsi abban a szobában másolt a képekről, mégpedig éppen a szolnoki csatát. A gyermek szép, okos szemeivel órákig elnézte, mint elevenül meg a néma, hideg vászon, s mint jönnek át azok a fényes ruhás katonabácsik arról a képről erre a képre, de úgy, hogy azért ott is megmaradnak.
A festő nagyon megszerette az eleven, mintegy ötéves lánykát, s mindig azzal biztatta, hogy ha készen lesz a nagy képpel, majd őt is lefesti.
Boriska kis kezeivel tapsolt örömében erre az ígéretre.
Az utolsó nap csakugyan hozzá is fogott a gyermek lefestéséhez... éppen az a nap volt, az a szomorú nap, mikor a kis Boriska eltűnt otthonról.
Tíz éve múlt ennek, de még ma is élénk emlékében van a szegény János bácsinak az a borzasztó nap, mikor mindenütt kereste ő is, a rendőrség is, és nem találták sehol. Az éjszaka is megjött, de Boriska nem. Egyedül aludt az öreg otthon. A gyermek nem csevegett neki este, mint egyébkor, s nem mosolygott rá reggel. El volt veszve örökre.
Hova lehetett, mi történt vele, nem bírta elképzelni. Szomorú öregségének, tíz hosszú esztendőnek ez volt a tépelődése.
Egy napon közönyös egykedvűséggel ült az öreg egy faszéken, szürke öltönyét simogatva, midőn a múzeumlátogatók között egy parasztasszony megszólította.
– Ugyan, katona uram, láttam én abban a legutolsó szobában...
– A „legutolsó szobában”... – ismétlé az öreg sóhajjal.
– Láttam egy kis leánykának a képét. Mondja meg nekem, nem eladó az?
– Itt semmi sem eladó, jó asszony. Ezek a nemzet képei.
A nemzet pedig nagy úr és nem ereszkedik alkuba senkivel.
A parasztasszony sajnálkozva csóválta a fejét.
– Oh! Oh! pedig nagyon szerettem volna azt a kis képet, mert szakasztott olyan... Bizony nem sajnálnék érte még tán két forintot sem.
– Értem, jó asszony – mondá az invalidus –, bizonyosan hasonlít valami kedves rokonához.
– Nem, éppen nem... Csak valaha hasonlított a kis Borcsához, mikor hozzánk került.
– A Borcsához... – sóhajtott az öreg mintegy önkénytelenül ejtve ki ez édes, de mégis fájó nevet.
– Nos, igen a mi Borcsánkhoz – kezdé az öregasszony, örülve, hogy valakivel szóba állhat –, szakasztott olyan, mint ő volt akkor, mikor a cigányasszony, az anyja, hozzánk hozta s ott meghalt... De nem is hiszem ám, hogy anyja volt, mai napig sem hiszem, katona uram. Ki látott valaha világéletében szőke cigánygyermeket... pedig a mi Borcsánknak, kedves katona úr, a legszebb aranyszőke haja s a legfényesebb kék szeme van az egész faluban. Bolondul is után
a környék... de még hogy!
Folytatjuk
