Beszély
(3.)
Klárika megtalálta ugyan a kérdéses helyen a verset, de mint afféle jól nevelt leány, első kötelességének tartá az apjának denunciálni, egyúttal az elgázolt tulipán-ágyakért is panaszt téve.
Az öreg úr rögtön ráismert az írásra s vége volt előtte József turpisságának. Többé sem experimentumokat nem bízott rá, sem a fizikum múzeumba nem küldé dolgozni.
Ezenközben hol egyszer, hol másszor megtörtént, hogy a tanulóifjúság nem csupán azon dolgokról hallott, amik könyvekben vannak megírva, hanem hírt vett gyakorta az országban szerteszét történő eseményekről is, s éppen nem iparkodék elrejtegetni rokon- és ellenszenveit, miket a kuruc-labanc világban vagy egy, vagy más irányban érzett, sőt néha leckék kezdete előtt, mikor két-háromszáz tanuló össze volt egy teremben gyülekezve, lehete olyforma hajlandóságokat is tapasztalni, mintha e tisztes testület, ha birokra kerülne a dolog, aligha lenne tétlen nézője a mulatságnak.
Erre ugyan nemsokára kívánt alkalom is kínálkozék; egy napon Trajtzigfritzig és Bórembukk uraim ő kegyelmességeik beizenének a városba, hogy nekik száz darab vágómarhát, ötven mázsa szalonnát, ezer kenyeret és tizenkét bendő túrót azonnal helybe küldjenek, borról sem feledkezvén meg, amely ne legyen több, mint kétszáz akó.
A jó nagyenyediek már ekkor annyira meg voltak fogyatkozva élelmiszerekben, hogy csak végső megszorítás mellett bírták összerakni a kívánt mennyiséget, s midőn mindazt szekerekre raknák, megtudja a dolgot Balika, előjön
a maga lyukából, s elveszi tőlük az egész szállítmányt, és elviszi Torda hasadékába.
A jó enyediek mit csináljanak most? Mondhatták ők Trajtzigfritzignek, hogy Balika elvitte az enni-innivalót, menjen utána és vegye el tőle, a labancvezér haragra gerjedetten felülteté a maga hadait és megesküvék, hogy porrá égeti Enyedet, s bor helyett a vérét issza meg az egész lakosságnak.
A szegény nép nagyon megijedt e kegyetlen fenyegetőzésre; eleget tenni a legjobb akarat mellett sem lehetett. Tratjzigfritzig és csordája pedig már Marosújvár körül járt, s ahogy a közbeeső falukkal bánt, abból Enyed is elgondolhatta, mi vár rá.
Ilyen ínséges eset megszokott állapot vala már Enyeden, a lakosság a labancok jöttének hírére hirtelen elhagyá házait, ami féltője volt, azt elásta a pincékbe, asztagok alá a földbe, az asszonyokat, gyermekeket, öregeket felküldték a hegyekbe az erdők közé, a hajadon leányokat begyűjték a református templomba, maguk a fegyverfogható férfiak pedig helyet foglalának ugyanott a templom udvarán, mely, amint most is látszik, erős, magas kőfallal volt bekerítve, s többrendbeli bástyatoronnyal ellátva, mely tornyokat a helybeli céhek építették: egyet a becsületes csizmadia céh, mást a becsületes takács céh, külön egyet a szűrszabó céh, együtt a tímár és varga céh egy negyediket, ötödiket a gombkötők és aranyművesek, hatodik volt a kovácsok és lakatosoké. Itt tartattak a céhládák, s nagy veszedelem idején ide gyűltek a céhbeli mesterek legényeikkel együtt, s ők képezék az Isten várának őrségét.
Átellenben állt a kollégium, roppant háromemeletes négyszárnyú épület, melyben hétszáz diák tanyázott, egy egész hadsereg, ha arra került a sor.
Amint a városon szétfutó hír eljutott a kollégiumba is, lángot vetett a diákok szívében az ifjúi vér: „nem hagyjuk magunkat, nem hagyjuk a várost!” szóltak lelkesülten, s másnap reggel a kémiai leckén azt vette észre nagytiszteletű Szabó Gerzson uram, hogy tanítványai kardokkal és kopjákkal felfegyverkezve jelennek meg a hallgatóteremben, s hallani sem akarnak egyébről, mint hogy őket professzoraik a labancok ellen vezessék.
No, ez szép kívánság volt nagytiszteletű Szabó Gerzson úrtól, hogy ő valakit a háborúba vezessen!
– Megbódultatok-e, dilectissimi? – szólt elszörnyedve a jó úr – menjetek, igyatok „purgantes pectora succos”.[3] Hát Ajáx vagyok-e én, avagy a megveszett Achilles, hogy engem harcba akarjatok vinni? avagy myrmidonokat neveltem-e én bennetek, hogy ily vérengző gondolatokat tápláltok magatokban? Kiknek kezeiben könyv forgott, most kezeitekben dárda forog? Kik csak énekelni tanultatok, ím harci ordításra ferdítitek ajkaitokat? Azért ruháztam én reátok annyi bölcsességet és tudományt, hogy bitangul elhulljatok barbár ellenség csapásai alatt, mint bármely tudatlan katona, aki azért született, hogy meghaljon?
E beszéd közben észrevevé Gerzson úr, hogy még Zetelaky is valami fringiát takargat a tógája alá, s iszonyúan ráförmedt:
– Még kend is fegyvert visel, kend? (Mikor valakit per „kend” nevezett, már akkor nagyon haragudott.) Felbomlott a világ tisztes rende! Hát volt rá eset valaha, hogy poéták, a múzsák választottai, a szent berkek lakói, a Pieridák barátai fegyvert emelgettek volna kezeikben? – No, szóljon kend! Kend nagy histórikus, mondjon nekem erre esetet, ha tud.
A faggatott diák végre megszólalt:
– Igenis, volt rá eset: mikor Pán tanítványai botra kaptak a Helikont pusztító gallusok ellen, s agyonverték őket.[4]
Gerzson úr hátrakapta a fejét e szóra, mert meg volt neki felelve. Ez még dühösebbé tevé.
– És ha én megtiltom tinektek, hogy fegyvert merjetek fogni, midőn a nemes város békés alkudozásokkal törekszik a veszedelmet elhárítani magáról! Kendnek pedig, humanissime Zetelaky, annyit mondok, hogy nem szükség minden kérdésre felelni. – Most pedig parancsolom tinektek, hogy e percben lerakjatok minden fegyvert kezeitekből, és aki ellenkezőleg cselekszik, az e pillanatban kitiltatik e kollégium küszöbéről, és soha annak ez életben tagja többé nem leend! Clarissimi domini, jurátusok, húzassák meg a repedt harangot!
Ezt a repedt harangot olyankor volt szokás meghúzatni, midőn valaki a kollégiumból ünnepélyesen kitiltatott.
A rektor szavait mély csend követé, melyet csak a repedt harang recsegő kongása szaggatott félbe. Az ifjak, kik képesek lettek volna náluknál hatszorta nagyobb sereggel megküzdeni, professzoruk szavára megjuhászodva rakták le fegyvereiket mind; a repedt harang elhallgatott, a diákok helyeikre ültek, elővették könyveiket, a nagytiszteletű úr pedig vevé kézikönyvét és praelegált, mintha semmi sem történt volna, míg az órát nem csengették; akkor elbocsátá tanítványait, az elszedett kardokat és dárdákat pedig szekérre rakatá, s elzáratá a templom alatti boltozatba, hogy még csak hozzájuk se lehessen férni.
Éjszaka azonban a diákok magukhoz térve az ijedségből, melyet a rektor szavai okoztak bennük, újra összebeszélének, s miután fegyvereik elszedettek, másnap korán reggel, amint a kapuk megnyittattak, kimentek a Maros partjára, ott jó friss fűzfákat találván, azokról vágott magának ki-ki egy husángot, s azokat a tóga alá rejtve, észrevétlenül beszállíták a kollégiumba, és elrejték a faraktárba szépen. Gondolák, hogy ez is jó fegyver, ha jó ember fogja a végit.
Még aznap délben megjelent a város alatt Trajtzigfritzig háromezer főre menő labanc népével; a nemes város a főbírót, a kollégiumi testület a nagy tiszteletű rektor professzort választá ki, hogy deputációba menjenek eléje.
Trajtzigfritzig lóháton ülve fogadta a küldöttséget; a többi sereg mind gyalog járt, kivéve három faágyút, melyeket bivalyok vontak. Nagyon gyanús kérdés volt azonban, ha vajjon el lehet-e ezen ágyúkat sütni anélkül, hogy az ember a körülállók életét veszélyeztesse? Még egy negyedik ágyújok is volt rézből, melyet valamely csata alkalmával valamelyik fél beszegezett és otthagyott, ők pedig kifúrták a szeget onnan, úgyhogy most, ha elsütötték az ágyút, a gyújtólyukon jött ki mind a töltés, a golyó pedig bennmaradt.
Folytatjuk
[3] Józanító italt. (Ovidius, Ex Ponto, lib. IV. epist. III., 53. v.)
[4] Kr. e. 278. a gallok Phocisban, egy éjjel, „páni rettegéstől” megszállva, azt vélik, hogy ellenség ütött rajtok, s a sötétben egymást öldösik le. (Pausanias X. 28–24.)
