(3.)
Abban a levélben pedig az volt, hogy Lajos fölcsapott honvédnek.
Oda a prókátorság, oda a drága testimoniumok, oda a jus és filozófia: kard és puska a fiú kezébe! De még nem is kard és puska, hanem éppen ágyú: tüzérnek állt be a legény!
No iszen lett erre a szóra sírásrívás odahaza!
Daczosné asszonyom pedig éppen nem úgy fogta föl a dolgot, ahogy a költők meg a honatyák szokták versben és ékes beszédekben földicsérni a haza védelmében való meghalásnak mesterségét, hanem azt vette, hogy Lajoska neki egyetlenegy fia: ha azt meglövik, aztán itt maradhat felőle az egész szép világ!
– Katonává lenni! az egyetlenegy fiamnak! Hiszen ha korhely lett volna, naplopó, csavargó, kártyás, részeges, verekedő, éjszakázó; ha mindig szekundában lett volna, ha kicsapták volna az iskolából, s így lett volna katonává; de mikor mindig első eminens volt, szelíd volt, jó volt, itthonülő, istenfélő, józan keresztyén életű ifjú! Tükre lehetett volna a többi fiatalságnak. És most fölcsap katonának! Hát azért taníttattam én ki őtet keserves özvegyi keresményemből? azért voltam rá oly büszke, hogy most, mikor már kezében van az ügyvédi oklevele, beálljon közbakancsosnak, aki maga söpri a kaszárnya udvarát s viszi a zöldségeskosarat a platzmajorné szakácsnéja után! Hát azért csináltattam én neki huszonnégy fáin inget igazi rumburgi vászonból, hogy most a komisz kitlit öltse föl rá, s a szép, lakkos, újdonatúj topánkáját fölcserélje azzal a csúnya, fontos talpú bakanccsal, amit nem is az ő lábára mérnek! Mennyit fog koplalni, mennyit fog télen fázni, nyáron izzadni, mikor silbakon áll, szegény, szegény egyetlenegy Lajoskám.
Ilyen nótára aztán egész napon el tudott keseregni Daczosné asszonyom, csak az lett légyen, aki hallgassa.
Kondor uram pedig, már mint afféle férfi, egészen más üvegen keresztül nézte ezt az esetet.
– Lássa kigyelmed, szomszédasszonyom; azt nem úgy kell venni, mint más időben, hogy katonának csak a kicsapott diák való.
Most veszedelemben van a haza, minden jóvérű fiatalembernek kardot, puskát kell ragadni, hogy az országot védelmezze, mert ha nem védelmezik a fiatalok, majd idejön az ellenség, s a kigyelmed menyének szánt Sárikánkat is elviszi, sohase látja többet. Azért kell éppen a tanult fiatalságnak jó példát mutatni, hogy a közrendű ifjak lássák, hogy itt van ám a selyemposztós úrfi is, s együtt szenvedi a többiekkel a katonaélet sanyarúságait, s ha verekedni kell, ő sem tartja a bőrét drágábban, mint a másik. Aztán nem is olyan katonák lesznek ám ezek, mint a többi, gyönyörű kávészínű atilladolmányt kapnak a kormánytól, piros zsinórral, ezüst makkokra; a csákójuk piros lesz, azon is nemzetiszínű rózsa. Gyönyörűség lesz azokat nézni. Aztán ők csak a hazát fogják védelmezni. Nekünk csak egy hazánk van, ha ezt elveszítjük, hova a pokolba megyünk innen? Inkább vesszünk el valamennyien, ifjak, vének, minthogy nekünk itten rusnya, idegen nép parancsoljon; kigyelmetek aztán, aszszonynépek, menjenek majd férjhez a tülökorrú ellenséghez.
– Könnyen beszél kegyelmed; de volna csak megfordítva: a Sárika az én leányom, Lajoska meg a kigyelmed fia, tudom, hogy másképp beszélne.
– No, hát cseréljünk: legyen a leányom a szomszédasszonyé, a fia meg az enyim.
Daczosné asszonyom kapott a szón, s belecsapott Kondor uram tenyerébe, aki csak akkor vette észre, hogy szaván fogták, de már vissza nem húzhatta.
– Nem bánom. Legyen úgy – mondá a szomszédasszony, letörülve könnyeit. – Én hát viszem Sárikát magamhoz.
– No de én meg aztán ne halljak több sírást Lajoska miatt, mert ahhoz már most csak nekem van jogom.
A szomszédok tehát ilyeténképpen kicserélték gyermekeiket.
Daczosné asszonyomnak természetesen jólesett, hogy özvegysége magányában egy kedves, gondos, szófogadó leány jutott a házához, ki a gazdasszonykodás terhét is levette róla, hanem azért csak nem vehette ő azt olyan könnyen, hogy az a másik gyermek már most a másik ház gondja; s Kondor uram naponként rajtakapta, hogy már megint ki vannak sírva a szemei.
– No, már megint minek rítta agyon magát kigyelmed?
– Hát mikor most láttam azokat az új honvédkatonákat, akiket itt keresztülvisznek, hozzám is beszállásoltak belőlük hatot. Uram, teremtőm, micsoda fiatal nép! mind most szakad el az anyjától. De 'iszen beszélhet énnekem szomszéd uram arról a cifra, kávészínű mundérról, amit az ország szabója varr számukra; egynek sincs annak egyéb testi ruhája, mint egy vászonlebernyeg. Mind a hatnak ki volt szakadva a könyöke. Ha az én Lajoskám is ilyen rongyosan járkel a világban! Egész nap rájok foltoztunk Sárikával, s versenyt potyogtak könnyeink a rongyos ruhákra. Azok meg egész nap danoltak, mint akinek legjobb kedve van. De mikor azt a nótát énekelték, aminek az a vége, hogy a szegény katona „csillagot néz vacsorára”, akkor igazán elfacsarodott a szívem, s valamennyi tepertős pogácsám volt a háznál, mind kiosztottam közöttük. Hát az én szegény Lajoskámnak ad-e valaki valamit, ha megéhezik?
– Már megmondtam, hogy Lajoska az én fiam. Ha fázik, az én fiam fázik, ha éhezik, az én fiam éhezik, ha rongyos, az én fiam rongyos. Most azonban se nem éhezik, se nem fázik, se nem rongyos.
– Tán bizony levelet kapott tőle kigyelmed?
– Azt kaptam. Odalenn van a fiú Bánátban, a római sáncoknál fekszik.
– Fekszik? – kiáltá ijedten Daczosné asszonyom.
– No, ez csak olyan katonaszó; mikor egész nap állanak is valahol, azt mondják, hogy ott feküdtünk. Itt van nálam a levele.
Merthogy abban történt a megegyezés, hogy Lajos ezentúl az új
apjának írja leveleit, az pedig a neki írt leveleket Sárika által felolvastatja Daczosnénak, ki, mi tűrés-tagadás, bizony az olyan férfi macskakarmolást, amit a tudós emberek egymás között írásnak neveznek, nemigen tudta szemüveg nélkül elolvasni, szemüveggel pedig éppen sehogy sem.
Ebben az egyezkedésben pedig az a kegyes ravaszság volt Kondor uram részéről, hogy őkigyelme Sárikával összebeszélvén, Lajos leveleivel akként szedték rá Daczosné asszonyomat, hogy mikor Sárika valami rosszat talált a levélben, ahelyett mindig valami jót olvasott, hogy a szegény anya szívét ne terhelje aggodalom.
Bizony pedig a ravaszság Sárikára nézve is nagy próba volt, mert amit a levél fájdalmas részleteiből örvendetesre kellett lefordítania, annak a mérge elébb az ő szívén ment keresztül.
Hanem meg volt neki mondva az apjától, hogy csak tartsa magát: egy hentes leányának nem szükség mindjárt elpityeredni.
Sárika tehát olvasott a levélből fennhangon.
„Sok vidám nap után, melyet vendégszerető atyafiak közt töltöttünk, egészen megkedveltem a tábori szolgálatot. Ellátásunkról gondoskodva vagyon. Itt kenyeret is csinálnak a kukoricából, ami igen jól ízlik a friss sertéspecsenyére, ami úton-útfélen kínálkozik; a jóféle ital folyik, mint a tócsa.”
Ehelyett pedig körülbelül ez állt valóságban a levélben:
„A sok sanyarúság után, amit az ellenségtől elpusztított vidéken kiálltunk, végtére jutottunk egy olyan tanyára, ahol megélhet az ember. Egy nagy kukoricaföldön táborozunk, s mindennap sült kukoricával táplálkozunk, reggel, délben, este. Tegnap pecsenyénk is volt hozzá; egy árokban egy süldőt fedeztünk fel, melyről nem tudni, hogy mikor és minő halállal holt meg? Hanem jó volt; majd talán kenyeret is eszünk mellé holnapután, hogy meg ne ártson; mert a tócsából merített víz egészen hozzá való ital.”
– Jól van! – dörmögé helyeslőleg Kondor uram, kinek különösen megtetszett az, ahogy Sárika az árokban talált süldőt úton-útfélen kínálkozó pecsenyévé átváltoztatta.
– Tovább! – Sárika folytatta.
„Az időjárás itt igen jó, folyvást derült, szép napok járnak, úgyhogy a köpönyeget nem is tűrhetjük magunkon; éjjel jó puha vetett ágyban hálok, s addig el sem alszom, míg egyet nem imádkozom az otthon maradottakért.”
– A kegyes jó fiú! – sóhajta elérzékenyülten Daczosné asszonyom.
– Kondor uram pedig erősen kezdett hunyorgatni Sárikára, s köszörülte a torkát, mintha azt akarná neki mondani, hogy „te! ne igen hajigáld olyan messze a sulykot, mert majd észreveszik!”
Az állt tudniillik a levélben, hogy „már egy hét óta úgy szakad az eső, mint az özönvíz napjaiban; köpönyegeinket pedig a társzekerekkel az a marha biztos elindította a világ másik vége felé, a nyári köntös lerohad már rólunk, s ugyan jó, hogy éjszakára az ágyú lafétájára fektethetem a fejemet, mert így csak nyakig vagyok a puszta sárban; hej, meg is tanultam káromkodni úgy, mint a legkülönb granatéros.”
Sárika a káromkodást imádkozássá változtatta, amikor Daczosnénak olvasott a fia leveléből. Hanem következett azután valami, ahol neki is elmaradt a mást megtréfáló kedve; egyszerre csak öszszefutottak szemei előtt a betűk, amint tovább haladt, ajkai összekulcsolódtak a szívfájdalomtól, s akármilyen közel tartotta szemeihez a levelet, mégsem tudta élőszóvá változtatni, amit abban látott; utoljára Kondor uram, látva, hogy Sárika most mindjárt sírva fakad, s elárulja a jámbor csalást, maga vágott közbe:
– Nohát nem látod, vagy nem tudod olvasni? „ma éjjel neve napja volt a generálisunknak, nagy muzsikát csináltunk a tiszteletére, gerjesztettünk nagy illuminációt, reggelig tartott a lagzi. Én fújtam a nagy trombitát, ami annyira megtetszett a generálisomnak, hogy azonnal kinevezett tűzmesternek.” Nohát! Látod, én könyv nélkül tudom, mi van benne. Hát mi baja a szemednek? Tán egy szem porzó pattant bele a levélről?
Az ám! De az volt a levél végén, hogy az éjjel megtámadtuk Fehértemplomnál az ellenséget, elkeseredett csatánk volt, háromszor ostromoltuk meg a várost, végre elfoglaltuk azt. Az ágyúnál, hol én szolgálok, három ember esett el; én helytálltam emberül.
A tűzmesterré kineveztetés igaz volt.
Folytatjuk
