A nagyenyedi két fűzfa

Az első szép, ártatlan, leányarcú, tizenhétéves ifjú, Gerzson úr különös kegyence, akiről azt hivé, hogy lelkét sokkal inkább bezárta a tudományok könyvei közé, mintha tömlöcbe vagy spirituszba volna téve, örökké első eminens volt, mindenféle verseket írt akármely témáról, neki mindegy volt: hexameter, pentameter, sapphicus, alcaicus, alexandrinus vagy anacreo­ni; magától értetődik, hogy ezek között szerelmes vers nem találtaték, hanem a télről, tavaszról, aratásról, villámlásról és tengeri zivatarról s más efféle erényes tárgyakról; emellett görögül, diákul, zsidóul és franciául folyvást beszélt, a csillagokat az égen s a virágokat a földön szemenkint ismerte, kémiai és fizikai experimentumoknál ő volt Gerzson úr segédje, s emellett oly jámbor érzelmű ifjú ember vala, hogy mikor a mitológiából azon istenasszonyt érdeklő paragrafust kellett felelnie, aki kevés öltözetet szokott magán hordani, elpirult és lesütötte a szemeit.

A másik humanissime, Karassiay egy kissé nehézfejű ember vala, hat esztendős tógás diák, igen hallgatag és csendesvérű ifjú, akit azért kedvele Gerzson úr, mert soha semmi ivásnál, verekedésnél az ő neve elő nem fordult, amiből nagy baj lett volna, ha előfordul, mert a humanissime oly karokkal és vállakkal volt megáldva a természettől, hogy ha azokat mások vesztére mozgásba akarta volna hozni, azok sokat beszélhettek volna róla. Ő azonban rettentő erejét csupán a fúrás-faragás békés mesterségeiben fárasztotta, készítve mindenféle fizikai eszközöket a tanár úr számára s csupán olyankor adva tanújelét karjai egyéb mozgásának, midőn a nagy vakáció alatt az ifjúság a nagyteremben mitológiai drámai előadásokat tartott – természetesen férfiszemélyzettel, férfihallgatóság előtt, amidőn Karassiay játszá Herkulest, Zetelaky pedig Dejanirát, amidőn Józsefről senki sem mondta volna, hogy nem valósággal leány, Áront pedig csupa gyönyörűség volt nézni a Centaurusokkal való harcban, hogy vert egymaga harminc pogány félistent a földhöz.

Éppen a közvizsgálatok közelgének, nagytiszteletű Tordai Szabó Gerzson uram rettenetes készületekkel volt természettani mutatványaihoz, mint lesz a vízből levegő? mint ragad össze a kiszi­­vattyú­zott két félgolyó a levegőnyomástól? hogy lehet a levegőt meggyújtani? s a villanygép alatt papirosembereket táncoltatni? amik akkor még mind csodaszámba mentek.
Evégett átadá a fizikum múzeum kulcsait kiválasztottjainak, hogy ott működjenek nagy szorgalommal, és tapasztalá is, hogy a két jeles ifjú már korán reggel ott van a múzeumban, s csak késő estve választja el őket onnan. Dicséretes, szorgalmas ifjak, mondá Gerzson úr, vegyetek rólok példát ti többiek, istentelen, hivalkodó, csizmakoptató korhelyek, hogy legyetek olyanok, mint ők.

Lássuk tehát, mit művelnek az ifjaink ott a fizikum múzeumban? Ennek a múzeumnak van egy elsötétíthető ablaka, optikai kísérletek előhozatalára, és ez az ablak éppen a nagytiszteletű úr udvarára nyílik; a mi két szorgalmas ifjúnk nagy figyelemmel áll az ablak előtt, s éppen egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyű nyílásába, azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet... Most éppen József néz bele nagy áhítatosan... „Ó, Istenem, milyen gyönyörű”, sóhajt, nem bírva magával... Talán mégis csillag?... „Most éppen egy rózsát szakít le, be szeretnék én az a rózsa lenni!” De ez már mégsem csillag!

A mi derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgálnak, naphosszat azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik távcsöveken keresztül; amíg Gerzson úr azt hiszi, hogy szemeiket az ég csodáin fárasztják, ők azzal mulatják magukat, hogy a kedves leánykát mindenüvé távcsővel kísérik, kertbe, szobába, konyhába és benne gyönyörködnek.

A jó Áronra nézve csak tréfa volt ez a mulatság, de József egészen odalett belé; nem bírt megválni a látcsőtől, s ha sokáig nem láthatá a leányt, nem evett, nem aludt, nem volt kedve semmihez, csak sóhajtozott és mindent elfelejtett, amit olvasott, sőt Gerzson úr nagy megütközésére még az ő felolvasásaira sem figyelt, akkor is a kis rózsalugasos kerten járt az esze és a szép leánykán, aki a nyílt rózsaleveleket kicsi kötényébe szedi pici, fehér kezeivel.

Az experimentumoknál is egyik ügyetlenséget a másikkal tetézte; tört, zúzott, ami a kezébe akadt, a foszforral való kísérletekhez oxigén helyett hidrogént adott: majd meglőtte vele az egész klasszist.

Gerzson úr el nem tudta gondolni, mi lelhette a fiút? Kutatott, fürkészett – nem talált semmit; mire ő a hosszú folyosón végigkopogott, akkorra a múzeumban minden ismét a maga helyén volt, a teleszkópiumok ég felé fordítva, s munkában a görebek és légszivattyúk.

József pedig folyvást növekedni érzé szíve fájdalmait; a csalóka táv­cső oly közel hozta olykor az imádott leánykát, hogy ámulatában kezeit nyújtá ki utána, s csak akkor ijedt meg, mikor körmeit az ablakba megüté, amin Áron kétakkorát nevetett.

E kínjai közepett annyira vivé a gonosz kísértő a jámbor ifjút, hogy egy délután leüle az asztalhoz s ijedség kimondani, szerelmes verset írt! A vers sapphicusokból állott és tele volt minden széppel, ami a nap alatt terem. Midőn felolvasta Áronnak, ez megesküvék, hogy soha életében szebb versnek még csak hírét sem hallotta.

Egy estve a holdvilágban elbámulva könyökölt a két ifjú a múzeum ablakában, s beszélgetett egymás között:
– Ha Klárika ezt a verset elolvashatná! – mondá Áron.

– Hm! – felele rá József. (Nem volt ez akkor olyan könnyű, mert nem volt még hét divatlap, ahol az ember kinyomathatta volna.)

– Már ha én neked volnék, csak a kezébe juttatnám.

– De hogyan?

– Ledobnám innen a kertbe.

– Le ám, de hátha a szél félreviszi s az udvarra esik, s a nagytiszteletű úr kapja meg?

Most Áronon volt a sor azt mondani, hogy „hm”.

– Úgy kellene azt, szólt sóhajtva József, szépen összehajtogatva elrejteni a nyíló rózsák közé, hogy amint korán reggel kijő a rózsaleveleket megszedni, egyedül ő lelje meg és olvassa el.

– Hát hiszen az könnyű – felelt Áron. – Innen az ablakból le lehet ereszkedni egy kötélen a kert faláig, onnan könnyű beugrani az ásott földbe, visszafelé aztán fel lehet kapaszkodni a bodzafán s a kötélen megint feljönni.

– Mit gondolsz? – szörnyedt el József, – én bocsátkozzam le kötélen a kollégium ablakából? én másszam át idegen kerítésen éjszaka?...

Áron maga is megijedt e szóra.

– Hisz én nem mondtam, hogy te cselekedd azt, én csak azt mondtam, hogy könnyű volna megtenni...
József elhallgatott egy ideig.

Egyszer csak megszólalt.

– Nem tudsz itt valahol egy hosszú kötelet?

– Tudok biz én, a régi csengettyűkötél itt van a padláson.

– Hozd elő.

Áron elment a kötélért, egy gerundiumból nyerget csinált a végén, melybe Józsefet beleültette, s a kötelet az ablak keresztfája köré csavarítva, izmos tenyereivel belekapaszkodva, szép csendesen lebocsátá Józsefet a kőfalig, ki egy percig sem látszott azon aggódni, hogy ha társa kezéből kicsúszik a kötél, ő rögtön nyakát szegheti; ha volt amitől rettegett, ez azon egy dolog lehete, hogy ha meg találja valaki látni.

Senki sem látta meg. Átmászhatott a falon, elrejthette a verset a rózsák közé, s Áron markában újra felemelkedék a kötélen a múzeum ablakáig szerencsésen; a két ifjú csak akkor bámult el egymáson, hogy milyen bolondot cselekvének?

Másnap nem is mertek egymásra nézni, annál kevésbé a látcsőbe. Mint aki valamely nagy gonosz, gyilkos dolgot követett el, még a bűnös helyet is félve kerülték, s dobogó szívvel hallák reggel a nagytiszteletű úr csizmáit a folyosón végigkopogni.
Belépett. Sem József, sem Áron nem mert rá felpillantani, azt hivé mindegyik, hogy az orrukról le fogja olvasni az éjszakai merényletet.

– Jöjjön egy szóra félre, humanissime.

Zetelaky inkább halott volt, mint élő. A világért rá nem nézett volna a tanárra, ki kegyetlen hallgatással tekinte rajta hosszasan végig.

– Csak azt akartam mondani, humanissime – szólt végre száraz hangon, –, hogyha máskor verset akar hozni, ne a kerítésen jöjjön be vele, hanem az ajtón, mert mind összegázolta a tulipán-ágyakat. Különben nem rossz vers, amit írt, csakhogy egy helyen az adonicus sántít.

S ezzel markába nyomta a kér­déses verset. József nem bánta volna, ha e percben a kollégium vele együtt elsüllyed.

Folytatjuk