A norvég Karl Ove Knausgård volt a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége az elmúlt hét végén, ahol Norvégia irodalma is bemutatkozott. A Magyarországon kevéssé ismert európai kultúrákat bemutató sorozatunk záró részében ennek kapcsán beszélgettünk a skandináv prózáról Masát Andrással, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professor emeritusával, az ELTE Skandinavisztika tanszékének volt vezetőjével.
– A köznyelvben Skandinávián nemcsak Svédországot, Norvégiát és Dániát értik, de Finnországot és Izlandot is oda sorolják, az izlandi bűnügyi regények Magyarországon például a „Skandináv krimik" sorában jelennek meg. Miként gondolkoznak erről a svédek, norvégok, dánok, finnek, izlandiak, netán a Feröer-szigetekiek? Van ezen országok népességének közös identitása, „skandináv tudata”?
– Finnország kivételével tulajdonképpen mindegyik felsorolt területet lehet skandinávnak tekinteni nyelvtörténeti, kultúrtörténeti szempontok alapján. Ők magukat inkább „északiaknak” szokták nevezni egy nagyobb összefüggésben. Az „igazi“ skandinávok a svédek, a dánok és a norvégok, akiknek nyelve annyira hasonló, hogy megértik egymást. Finnország már nyelvében is elkülönül, de ott jelentős számban él svéd kisebbség, azaz svéd-finn kétnyelvűek, sőt a svéd kisebbség egy darabig egyfajta elit – arisztokrata – társadalmi és kulturális értékhordozó réteget képviselt.
– A skandináv országok népei a tizenkettedik századtól kezdték magukat megkülönböztetni. A kalmari unióból először Svédország lépett ki ezerötszázhuszonháromban, majd szétesett a norvég-dán királyság is, a napóleoni háborúk után azonban Norvégia Svédországhoz került, míg Finnország csak az ezerkilencszáztizenhetes orosz forradalom után szerveződhetett állammá. Mikortól beszélhetünk külön svéd, norvég, dán és finn kultúráról?
– Ez nagyon fontos kérdés. Hiszen hajlamosak vagyunk egységesítő szemlélettel beszélni a skandinávokról, pedig az egyes országok történelmi fejlődése eltérő. A két – európai mércével mérve is – nagyhatalom mindenképp Svédország és Dánia volt. Norvégia a csaknem négyszáz éves dán uralom alól ezernyolcszáztizennégyben a napóleoni háborúk következtében „szabadult fel“, Európa egyik leghaladóbb alkotmányát szavazta meg, de Svédországgal kellett unióra lépnie, ami csak ezerkilencszázötben bomlott fel. Az óészaki, majd aztán a dán közös korszak után, tehát a tizenkilencedik században újra kellett gondolnia, rekonstruálnia kellett a nemzeti lét kontinuitását, mibenlétét. Óriási nemzeti összefogással az általuk „nemzetépítésnek“ nevezett időszakban egy korszerű állam jegyében alakították ki a nemzeti önképüket.
– Mit kell értenünk ez alatt?
– Egyszerűbben megfogalmazva, amíg a dán és svéd kultúra valóban nyelvében is önállóan fejlődött a kalmári unió szétesése után, addig a norvégok a dán birodalom részeként azok írásbeliségét átvéve csak részei lehettek egy dánok uralta közös kultúrának. Ezért jelent meg egy nemzeti, népi, dialektusokra épülő nyelvváltozat, amelyet hosszas nyelvvita után ezernyolcszáznyolcvanötben a dán-norvég mellett egyenjogúként ismertek el. Így tehát az újkori norvég irodalom egyértelműen a nemzetépítési politika és irodalmi szempontból a nemzeti romantika sugallta impulzusok talaján született újjá, és vált önállóvá ezernyolcszáztizennégy után. A svédeknél és dánoknál a fejlődés töretlen volt, folyamatos volt
a nyelvépítés, a modernizáció, az európai irodalmi formák átvétele.
– Hány norvég nyelv létezik ma?
– Abban az időben, amikor a norvég „nyelvújítás” zajlott, az egyik párt azt javasolta, a dán-norvég közös nyelvet tartsák meg, csak a kiejtéshez igazítva, így létre tud jönni egy nemzeti nyelv. A teljes önállóság mellett kardoskodó párt viszont ragaszkodott hozzá, hogy az írott, a dánhoz hasonló nyelv helyett nemcsak a kiejtéshez kell igazítani
a dán-norvég sztenderd nyelvváltozatot, hanem a dialektusok alapján konstruáljanak és rekonstruáljanak egy olyan nyelvet, amelynek abban a pillanatban írott változata nem volt, de a lakosság zömét alkotó parasztság beszélte. Végül az összes dialektust figyelembe véve alakítottak ki egy nyelvet.
– Mikorra tehető ez?
– A romantika korában történt, amikor a „nép szava isten szava” elv érvényesült. Végül az új norvég nyelvet, ahogy említettem, ezernyolcszáznyolcvanötben egyenjogúsította a parlament. Ma törvény van róla, hogy ha egy hivatalba valaki új norvég nyelven ad be egy kérvényt, azon a nyelven is kell válaszolni rá. De továbbra is él mindkét írásos nyelvváltozat, a dán-norvég „birodalmi” nyelv és az új norvég, a dialektusok nyelve. Éppen ezért, ha valaki Noreg feliratot lát egy bélyegen Norge helyett, nem kincset talált, nem a bélyeggyűjtők álmát, egy nyomdahibás darabot fedezett fel, hanem az ország új norvég elnevezését. Az iskolákban a szülők határozhatják meg, mely nyelvváltozat legyen az elsődleges a diák oktatásakor, de mindkettőt meg kell tanítani. Egyébként a norvégok sem mindig értik egymást tökéletesen, ha egymással helyi dialektusukban beszélnek.
– A norvég irodalmat a magyar olvasók évtizedeken át Ibsennel és Knut Hamsunnal azonosították, újabban pedig Jo Nesbø krimiíró tett szert ismertségre. Pedig nemcsak Hamsun kapott Nobelt, de Bjørnstjerne Bjørnson is, ennek ellenére róla például szinte semmit nem tudunk. Rajta kívül kiket érdemes olvasnunk a tizenkilencedik századból, a nagyregények korából vagy a kortársak közül?
– A klasszikus és az irodalmi kánon szerinti a norvég irodalomban a négy nagy Henrik Ibsen, Bjørnstjerne Bjørnson, Jonas Lie és Alexander Kielland. Mindegyikük világirodalmi jelentőségű, és Európában, különösen a német nyelvterületen nagyon elismertek. A maiak közül pedig a krimiírók mellett Per Pettersont érdemes olvasni, akinek egy regénye le van fordítva magyarra. Rajta kívül Dag Solstadnak is – ő volt a volt hatvannyolcas generáció központi alakja – több regénye van lefordítva. Kjartan Fløgstad, Lars Saabye Christensen és Jon Fosse szintén olvasható magyarul, meg Jan Kjærstad, akiket személy szerint nagyon ajánlok, és természetesen Karl Ove Knausgård, aki a könyvfesztivál díszvendége volt. Utóbbi háromezer-hatszázhuszonkét oldalon írt, eddig hat kötetben saját életéről. A számos és kitűnő nőíró közül pedig Linn Ullmann, Trude Marstein, Anne B. Ragde, Eldrid Lunden vagy éppen az elmúlt év karácsonyán nagy sikert aratott gyermekkönyv-író, Maja Lunde – illusztrátora Lisa Aisato – és Gaut Heivoll ajánlható.
– A norvég irodalom egyik legvitatottabb figurája Knut Hamsun. Noha Nobel-díjas, és írói kvalitását nem szokás kétségbe vonni, a második világháborúban náci kollaboráns volt. Milyen ma a megítélése Norvégiában?
– A helyzetet jól jellemzi, hogy a mára már csendesedő vitában az egyik javaslat az volt, hogy nevezzenek el utcát az író Hamsunról, de ne Knut Hamsunról. Hamsun már a háború előtt is németbarát volt, több regényében az angolokat buta, gazdag turistákként jellemezte. Amikor a Wehrmacht lerohanta Norvégiát, a katonák hátizsákjában ott volt Hamsun Anyaföld áldása című regénye, egyfajta sajátos országismereti kulturális kellékként. Hamsun pedig annyira elkötelezett volt, hogy személyesen ment el Hitlerhez, amikor úgy érezte, a német helytartó nem váltotta be az ígéreteit, azonban Hitler otthagyta az ünnepelt írót a beszélgetés közben. A Nobel-díját Goebbelsnek ajánlotta fel – ma sem tudjuk, hol van a kitüntetés, lehet, hogy még mindig valahol a volt Reichstag alatti földben. Amikor pedig már tudni lehetett, hogy nagyon közel a vég, és mindenki az irháját mentette, nekrológot írt Hitlerről. A háború után felelősségre vonták. Az utolsó regénye, a Benőtt ösvények című, amit csak kétezer-kettőben fordítottak le magyarra, eredetileg ezerkilencszáznegyvenkilencben jelent meg. Hamsun ekkor kilencvenéves volt, már nem látott, nem hallott jól. Pszichiátriai megfigyelés után elítélték országárulásért és az egész vagyonát felemésztő kártérítésre kötelezték. Börtönt, megrendült szellemi és testi állapotára való tekintettel azonban nem kapott. A per után könyveit nem nyomtatták újra. Amikor a tárgyalás napjaiban írt naplóját ki akarta adatni, nem merték megjelentetni, végül egy svájci kiadó vállalta. A Hamsun-jelenségről pedig azóta is tart a vita, hiszen írói kvalitását nem lehet kétségbe vonni, bár irodalmi értelemben, szövegként utolsó regénye már inkább önmentség.
– Magyarországon a skandinávok közül a leginkább talán a svéd kultúra és irodalom kedvelt, amely a tizenkilencedik században, mondhatni, egy csapásra vált ismertté: August Strindberg és Selma Lagerlöf például máig olvasott író, nemcsak magyarul is. Mi bennük az aktuális ma, és mi volt bennük az aktuális egykor? Mit tudnak a svéd írók, amivel világszerte felkeltik az érdeklődést?
– Strindberg mindig új témákat dolgoz fel, hihetetlen részletességgel, mélységgel és mindenhez úgy szól hozzá, hogy azzal a svéd irodalmat és nyelvet megújítja. Drámáiban éppúgy, mint híres regényében, a Vörös szobában, vagy éppen novelláiban, amelyekben még Ibsen Nóráját is parodizálja. Lagerlöf nemcsak Nils Holgerssonnal, hanem már az ezernyolcszázkilencvenegyes Gösta Berlings sagával, tehát népi hitvilág feldolgozásával, vagy történelmi regényeivel is sikert aratott.
– A svéd irodalomról szólva sokaknak beugrik a gyerekirodalom. Lagerlöfön kívül Astrid Lindgren, Siv Widerberg vagy Britt G. Hallqvist neve is családiasan cseng akár Magyarországon is. Mi a titka a svéd gyerekíróknak?
– A skandináv gyermekirodalom valóban egészen különleges. Művelőit éppúgy a „magas“ irodalom művelői közt tartják számon, mint a többi írót. Ezek a szerzők a gyerekeket nagyon komolyan veszik, nem dominál a nevelés, a tanítás kényszere náluk. Azt is figyelembe kell venni, hogy az északi irodalmakban mindig nagyon erős volt a pszichológiai áramlat, és azon belül vagy azon kívül, például az önéletrajzi, történelmi regényekben is a gyerekkor élményei, traumái iránti érdeklődés. Óriási befolyása van Ellen Key munkásságának is, aki ezerkilencszázban írta meg A gyermek évszázada című könyvét, amely nagy hatással volt az észak-európai iskolapedagógiára.
– A svéd irodalmi Nobel-díjasok a nyelvet beszélők számához képest viszonylag sokan vannak. Lagerlöfön kívül talán Tomas Tranströmer a legismertebb Magyarországon. Kik azok a kortársak, akikre érdemes odafigyelnünk?
– Az idősebb generációból Per Olov Enquist szövegeit fordították le magyarra. Szintén ajánlható a három éve meghalt, mély filozófiai érzékenységű Lars Gustaffson vagy Göran Tunström, az ezerkilencszázkilencvenkettőben elhunyt Sven Delblanc és a szintén huszonhét éve eltávozott Per Olof Sundman. Rajtuk kívül Torgny Lindgren, Kerstin Ekman és Lars Norén ismertebbek, míg a mai középgenerációból Anna Pleijelt említeném. És természetesen a négy éve meghalt Henning Mankellt, aki az egész északi krimiáramlatot elindította Sjöwall-Wahlöö nyomán.
– Ha Norvégia egyenlő Ibsen és Hamsun, Dánia egyenlő Andersen, Søren Kierkegaard és Nexo nevével. Van-e specifikuma a dán irodalomnak a skandinávok között? Kik a kortárs dán írók közül azok, akik
a leginkább elismertek?
– A legutóbbi időkben nemzetközi ismertségben talán kissé lemaradt a norvég mögött a dán próza, de általában jellemző rá
a könnyedség és az, hogy több „európaiság" van benne. Az idősebb generációból Susanne Brøgger, a középkorúak közül az ötvenhárom éves Helle Helle ismertebb, akit már harmadszor terjesztenek fel az Északi Irodalom-díjra, az idén a De (Ők) című regényével. Az újabb generációból Christian Grøndahl, Kim Blæsbjerg és a Knausgårdhoz hasonlítható Claus Beck-Nielsen ismertebb, utóbbival jelent meg a dán irodalomban az autofikció.
– Szó esett a divatos skandináv krimikről, amelyek nemcsak Magyarországon, de világszerte olvasottak. Jo Nesbø Harry Hole-sorozata, Jussi Adler-Olsen, Camilla Lackberg, Stieg Larsson és David Lagercrantz Millennium-trilógiája megannyi bestseller. Ön szerint valóban önálló irodalmi műfaj a skandináv krimi?
– Ha nem is önálló műfaj, a posztmodern irodalmi szövegek között jól megkülönböztethetők a skandináv krimik. Persze még mindig egyfajta északi egzotikumot is jelentenek a magyar olvasók számára. Megjelenik bennük az északi miliő, a másfajta társadalmi kötődések és szokások, vagy éppen eltérő reakciók az interperszonális kapcsolatokban. A legfontosabb jegye az úgynevezett skandináv kriminek érzésem szerint azonban az, hogy a tradicionális társadalomkritikai próza itt bővelkedik a cselekményekben, ugyanakkor pszichológiailag is megalapozott narratív struktúrát ad, amelyben a rejtély, a titok központi motívumként az emberi természet maga, mély bugyraival és irracionális reakcióival. És valahogy mindig ott van az üzenet is: a jóléti, szociáldemokrata északi államok társadalmaiban is vannak hiányosságok, elfojtott bűnök és kívülállók.
– Ha összefoglalóan kellene mégis jellemezni a skandináv irodalmakat, melyek azok a vonások, amelyek az itteni írókra inkább jellemzők, mint európai társaikra?
– Jelenleg elsősorban az autofikció, egyfajta fikciós önéletrajz, amely például a könyvfesztivál díszvendége, Karl Ove Knausgård hatalmas regényfolyamában is megjelenik. Ő olyan alaposan és monomániásan írta meg a történetét, hogy minden volt feleségével és ismerősével összekülönbözött miatta, apja, anyja, gyerekei, mindenki megsértődött. A sagairodalomban gyökeredző családregény-tradíció is erős a mai napig, a korábbi rövid történeteket azonban felváltották
a több generációs nagyregények. Ezen túl pedig, úgy tűnik, újraéledt a történelmi regény tradíciója is, Per Olov Enquisttől például több regény jelent meg magyarul, például Az udvari orvos látogatása. A történelmi eseményekre ugyanakkor a mostani írók a jelen tudásukkal reflektálnak.
