Nem mind arany

Nemrég Londonból hazaszállították a Magyar Nemzeti Bank ott tárolt monetáris aranykészletét, mintegy százezer unciát, ami hozzávetőleg körülbelül három tonnát tesz ki. Az ügy körültekintő magyarázatot érdemel annak okán is, mert az arannyal kapcsolatban hazai balliberális megmondó közgazdászaink az elmúlt évtizedekben felettébb nagy mennyiségben hordtak össze ezt-azt, főként olyasmit, amiből a nagyközönség minden, csak éppen tájékozottabb nem lett.

Szögezzük le indulásként, hogy amikor az emberi társadalmak elérték az államokba rendezettség fejlődési fokát, akkorra már szinte mindenütt nemesfémek – főként az arany – töltötték be a forgalomközvetítő pénzfunkciókat. A szigorú törvényi előírások mellett aranyra váltható pénzhelyettesítők (bankjegyek) megjelenése óriási jövedelmekhez juttatta a pénzzel foglalkozókat, de a gigantikus haszon miatt nagyfokú társadalmi kockázattal is járt. Egyre nőtt ugyanis az esélye, hogy a nagy haszonért kibocsátott egyre növekvő bankjegymennyiség miatt a bankóknak, ha kell, nem lesz majd aranyfedezetük.

 A haszon megtartása mellett a bankok lázasan igyekeztek a felelősségtől és a kockázatoktól megszabadulni. A huszadik század két nagy világégése szinte megváltásként érkezett számukra. Néhány huszárvágással sikerült nekik az aranyat a máig „modernnek” mondott pénzrendszerekből teljesen kiiktatni. Ma ott tartunk, hogy a pénzteremtés és -megsemmisítés lehetősége világgazdasági méretekben társadalmilag még a legalapvetőbb szinten sem ellenőrzött magánkezekben van, önérdekűvé vált. A haszon azonban megmaradt, a kockázatokat pedig simán át lehet hárítani a világ adófizető népeire, azok balliberális államainak hathatós közreműködésével. (Ha másra nem is volt jó a 2008-ban kezdődő pénzügyi válság, hát ennek felismerésére mindenképpen adott alkalmat.)

Ott tartunk ma, hogy a nemzetközi pénzrendszerrel kapcsolatban általános a bizalmatlanság, aminek rengeteg jele van. Legutóbbi fejlemény a kriptovaluták megjelenése és terjedése futótűzként – lásd a bitcoint és társait. Terjed az is, hogy kereskedelmi fizetésekre egyre gyakrabban nem a fősodorbeli pénzt, a dollárt, hanem más nemzeti pénznemeket használnak. Ugyanakkor a fősodorbeli pénzrendszer bajait orvosolni hivatott intézmények egyre kevésbé alkalmasak, hogy elhárítsák a bajokat, és egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy azokat meg is előzzék.

Párhuzamosan egyes olajtermelő országok vezetőit, akiknek leghőbb vágyuk volt, hogy dollár helyett aranyat kapjanak, politikailag és fizikailag is megsemmisítették (Kadhafi, Szaddám Huszein). Szóval, aki nyíltan az arany után kapkodott, ritkán jött ki jól megfontolatlanságából. Ide sorolhatjuk De Gaulle hajdani francia államfőt is, aki egy még hivatalosan érvényben lévő szabály alapján dollár ellenében aranyat hívott volna le a pénz-főhadiszállásról. Nem sokáig maradt államfő, ráborult a Párizst lángba borító korlátlan „demokrácia.”

Nyílt állásfoglalás helyett azonban mégis voltak, akik messzebbre is elláttak, mint ahogy azt az aktuális neoliberális gazdasági tételek hirdették. Voltak és vannak is államok és jegybankok a világban, amelyek szárazon tartották és tartják ma is a puskaport, és tetemes aranykészletekkel rendelkeznek, elengedték a fülük mellett a divatos szólamokat és óvásokat. Maga a dollárt kibocsátó Amerikai Egyesült Államok több mint tízezer tonna aranyat tart. Tudatosan használom ezt a fordulatot, hiszen az amerikai államnak hivatalosan nincs köze a dollárhoz, ezzel a kongresszus tagjait szembesítették is a Federal Reserve tisztségviselői közelmúltbeli meghallgatásukkor.

Nyugat-Európa központi bankjai is tetemes készletekkel rendelkeznek. Németország, Olaszország, Franciaország egyenként is több ezer tonnával. Romániának és Lengyelországnak is száz tonna feletti tartaléka van, az osztrákoknak kétszáznyolcvan tonna. A maguk is jelentős aranytermelő oroszok ezer tonnákban mérhető készleteket halmoztak fel, de nem adják el azt, hasonlóan a Dél-afrikai Köztársasághoz. Noha a kínai és az indiai vásárlások folyamatosan életben tartják a magas aranyárat. E nemesfémmel a szlovákok is büszkélkedhetnek, mégpedig harminckét tonnával.

Nekünk meg van három tonna, amit most Londonból hazahoztunk. Innét válik a dolog igazán érdekessé, főként annak ismeretében, hogy a kommunista diktatúra is tartott a jegybankban hatvanöt tonnát. Rákosi magát Sztálin legjobb tanítványának tartotta, és ezt hangoztatta is. Surányi ugyan nem hangoztatta, hogy a balliberális pénzmantra legkiválóbb tanulója, mégis azon kevés jegybankelnök között volt, aki magáévá tette a neoliberális pénzigét, és szabadult az aranykészletektől, mondván, drága a tartása. Surányi kétszeres jegybankelnöksége az 1990–1997 közötti időszakban volt, amikor az arany unciánkénti ára kétszázötven–háromszáz dollár alá esett. Ma egy uncia ezer–ezerötszáz dollárba kerül. Nekünk meg sokba került, hogy a tartás „nyűgétől” megszabadultunk, és előzékenyen másoknak engedtük át. De akkor most ki volt az őrült, a betegesen felelőtlen, a többi jegybankelnök vagy Surányi?

Mire másra is gondolhattak a többiek, mint arra, hogy ha a világgazdaságban a magánalapon létrehozott kaszinópénzek (dollár, euró) előbb vagy utóbb, de beszakadnak, akkor az utolsó mentség az aranyban van. A biztonság árát nem érdemes (és nem is lehet) grammra mérni. Aranyért mindent lehetett, és ha baj lesz, majd lehet is kapni, kritikus helyzetekben ez mindig beigazolódott. Surányi pedig bízott, bízott és bízott a diktált pénzmantrában, vagy mégsem erről van szó? Aligha!

Az aranykészletek felszámolása tökéletesen illik a rendszerváltás előtt már évekkel hazánkra szabadított vad neoliberális gazdaságpolitika irányvonalába, amit bizonyos kormányok igyekeztek kiszolgálni, legtöbbször a Magyar Nemzeti Bankkal szinkronban, néha azonban az MNB egyedül is e célok megvalósítására törekedett. Ennek célfüggvénye a hazánkba települt külföldi működő és pénztőke hasznának maximalizálása volt. Ez a politika a hazai polgárok nagyobb hányadát a rendszerváltás vesztesei közé lökte.

A neoliberális működési modell azonban 2010-től új célfüggvényt határozott meg, amelynek kettős célja van, egyrészt a hazai jövedelemtulajdonosok jövedelmeinek maximalizálása, és ennek alávetve a kölcsönös előnyökön alapuló együttműködés, elsősorban a nemzetközi működő tőkével. Ebben a modellben lenne igen hasznos, ha a Magyar Nemzeti Bank aranykészlete a jelenlegi százezer helyett még mindig több mint kétmillió uncia lenne, és a készletek idehaza lennének. Mert ahhoz, hogy felkészüljünk az elkerülhetetlenül bekövetkező újabb nemzetközi pénzügyi összeomlásra, erre felettébb nagy szükségünk lenne. Ideje gondolkodni helyettesítő megoldásokon.