Orosz István illusztrációival jelent meg a Bárka 2016/2. száma: az erős grafikai anyag nagyon jót tesz a lapnak, amely ezúttal Jász Attila verseivel nyit.
A folyóirat-nyitó Árnyék – akár az azt követő darabok – inkább képileg erős, mint nyelvileg, de paradox módon épp ettől tűnik jónak ez a költészet, amelyben az árnyék „súrlódik az aszfalton”, máskor a kertben a „Kutya sem találja” az elkóborolt ékszerteknőst – a kutya így, nagy K betűvel, csibészesen –, a harmadik versben a költő meg szavakkal van az „árbochoz szorítva”.
Tartja a szintet a kézdivásárhelyi Fekete Vince – lírájáról a lapban Markó Béla jegyez cikket –, akinek Adventi verse kimerevített, szép pillanat az időben, majd Molnár Krisztina Rita líráján át jutunk Térey János prózarészletéhez. Azon nincs mit kritizálni, ám Darvasi Ferencnek az íróval készített interjúja már elgondolkoztat. Nem akkor, amikor az irodalomról beszélnek, hanem, amikor nem. Mert persze, miért ne gondolkozhatna íróember a politikáról – a jogászországban ennek meglehetős hagyománya van, ami egyenes arányban áll irodalmunk egyes korszakainak minőségével –, akkor viszont már baj van, ha a politika velejéig rohadt fogalmi készlete és hamis horizontja, a világ leírására alkalmatlan koordináta-rendszere az, amiben az író megszólal. Nem mondjuk meg, a költőnek mit „kell” látnia. Azt lát, amit akar. Úgy beszél, ahogy akar. De úgy sejtjük, ha egy rontott, alkalmatlan, politikusok által használt nyelven beszél, akkor a világot nem tudja jól leírni. Igaz, csak interjúalanyként tesz így és csak néhány válaszban.
Kakuk Tamás idegen költőkkel – mások mellett Borges-zel és Kavafisszal – játszik verseiben, az ő modorukban megszólalva, az őt követő Lapis József versei viszont néhol Juhász Ferenc-parafrázisoknak tűnnek, csak kevésbé eredetiek. Vele szemben megdöbbentő az 1991-es születésű Ferencz Mónika letisztult versnyelve. Pontos, szép, egyszerű, mint itt: „sötétedés után a váci kertek / három részből áll össze a hajnal”. Beck Tamás prózájával, bevalljuk, nem tudunk mit kezdeni, különös tekintettel az olyan mondatokra, hogy „sokak szerint a vonatszerelvények műszaki állapota kritikán aluli kis hazánkban”. A következő versblokkban nem találunk kiemelkedőt, azonban Schreiner Dénes visszaemlékezése egy csodálatos dédanyára csodálatos. Csak remélni tudjuk, hogy regény vagy novellafüzér születik – érdemes volna.
Kiemelkedő az extrém irodalmi kísérletet jegyző, 1996-ban született ikerpár, Kovács Viktor és Kovács Dominik közös novellája, amely a mese, az abszurd és a modern próza határán áll, voltaképp nem jut sehonnan sehová – de olyan színek villannak fel ebben a prózában, amilyeneket utoljára Gion hozott.
A kritikai és interjúblokkból kiemelnénk Mészöly Ágnes beszélgetését Finy Petrával és Berg Judittal a gyerekirodalomról. A lapot Zalán Tibor Mario és a varázsló című Thomas Mann-átirata zárja.
