A szatmári Tunyogmatolcsot két községből, Tunyogból és Matolcsból egyesítették 1950-ben, ám 1957-ben szétváltak egymástól, mint a boldogtalan házasok, hogy majd négy év múlva, 1961-ben újból összebútorozzanak. Nem sokan élnek azok közül, akik elmondhatnák: mindez miért és hogyan történt.
Először 1335-ben jelentkezett a Thunugh falunév, a rendkívüli pápai tizedjegyékben. Plébániai egyháza Szent Tamás apostol oltalma alatt állt. Tunyog területén birtoka volt az óbudai Szent Klára-apátság nővéreinek, amelyet egy perirat szerint átadtak az 1325 előtt megtelepedett csaholyi monostornak. Utóbbit egy korabeli levél említi, amely szerint a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére emelték a rendházat. A török időkben elnéptelenedett, romjait az 1800-as évek elején még látták, azóta végképp elenyészett.
A Tunyogi nemzetség kihalásával a Daróczi család örökölte a község fele birtokát, amit 1378-ben I. (Nagy) Lajos király írásban is megerősített. Matolcs neve ugyanabban az okiratban szerepelt, amelyikben a dél-baranyai származású Matucsinay nemzetség, akikhez a vára (Castrum Motuchina) és a birtoka is tartozott. Aztán 1436-ban Zsigmond király, hűtlenség miatt, átadta Báthori István országbírónak. A Báthoriak kihalása után, 1613-ban Bethlen Gábor fejedelem kezére került a birtok, tőle I. Rákóczi György örökölte. Matolcs már a 17. században mezővárosi rangot kapott, 1707-ben hetivásár-tartási jogot nyert. Tunyogmatolcsnak két református temploma is van: a tunyogi már 1335-ben létezett, míg a matolcsi 18. századi barokk formájú. Tunyog tornyos egyháza, a mai 491-es főút mentén, 1914-ben lett átalakítva, és a legformásabbak közé tartozik. A Szamos két partján fekvő falvak keleti szélénél, „ott, hol a kis Túr siet beléje”, volt egykor a Petőfi Sándor megverselte világhírű „kurta kocsma”, amelyet még sokáig bérelt a népes Frenkl família: 1896-ban ott született Frenkl László, alias Zalka Máté önkéntes spanyol kommunista.
Fehérgyarmat hat kilométerre keletre, a Szamos-közben fekszik. Templomát és Miklós nevű papját 1334-ben említi az 1332 és 1337 közötti pápai dézsmalista. Az épület javarészben középkori, a hatalmas nyugati harangtorony ezúttal négyszögletű, négy fióktornyú zsindelyes sisakkal, körülácsolt fagalériával. A reformáció utáni első adat – egy felújítás dátuma – 1766-ból való, 1794-ben pedig részben átépítették. Harangját Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király adományozta a mezővárosnak, a torony a település elegáns jelképe.
A hatszázhetven lakosú Csegöld a Szatmári síkon fekszik, közel Csenger városhoz. „Oda rúg ki a Szamosra” – írta Petőfi Sándor 1847 augusztusában. Első ízben ugyancsak 1332 és 1334. között jelentkezett írásban a személynévből eredő Chegud alakban a helység neve. Kiss Lajos nagy szótára szerint a régi magyar Csegő személynév d képzős származéka. A szláv gyökerű Drághfi – másként: Drágffy – nemzetség a 15. századi fénykorában: 1409-ben, majd 1424-ben osztozkodott rajta. Aztán 1437-ben a Gacsályi, 1470-ben a Csató famíliák neve is felbukkant birtoklevelekben. A településen 1699-ben megyegyűlést tartottak, amikor I. Lipót császár február 16-án kelt oklevelében törvénnyel szentesítette a görög katolikus egyház megalakulását, egyenlő jogokat biztosítva számukra a római katolikusokkal.
A község plébániatemploma a 15. században épült (képünkön). Henszlmann Imre építész a 19. század közepén, a helyszínen kutatva, 1448 feliratú kődarabot talált. Jóval később, 1924-29. között teljesen átépítették, csupán a gótikus, téglából épített apszis maradt meg eredeti állapotában. De megmenekült az egyszerű, csúcsíves hálóboltozat és a nyugati torony vele egykorú résablaka is.
