Csaknem elkészült, és tavasszal megnyílik a vendégek előtt a fővárosi Nagycsarnok mögötti kis téren egy új szálloda. A hatvanas évekbeli, vitás megítélésű trafóházra tapasztott hotel hullámzó, szürke szalagokból álló homlokzatával uralja a környezetét, és bár ötletes megformálású, e helyen talán kevesebb invencióra lett volna szükség.
Az új hotel hullámzó homlokzata nagyrészt kitakarja a trafóház tömbjét (Fotó: Ficsor Márton)
Azóta, hogy néhány éve kiderült, szálloda épül a budapesti Nagycsarnok (Központi Vásárcsarnok) mögötti téren lévő telekre – ahol addig parkoló volt –, fel-felizzik szakmai fórumokon és másutt is a vita, hogy az ott lévő, hatvanas évekbeli trafóház értékes alkotás-e. Ugyanis nagyrészt kitakarja a mostanra kívülről már teljesen kész hotel, amely az üzemeltető honlapja szerint áprilistól fogad vendégeket. Ezért egészen komplex kérdések merülnek fel: rossz dolog-e, hogy ráépült, jó épület-e a szálló és a trafóház, és mi a két épület viszonya egymáshoz. Így pedig szükséges mindkettő értékelése.
A Csarnok téri trafóház két másik hasonló társával – a Katona József utcában és a Dob utca–Rumbach Sebestyén utca sarkán állóval – az Ybl-díjas néhai Léstyán Ernő munkája. A szakma egy része jó arányai, szerénysége miatt méltatja őket, és valóban, a téglaburkolatú, kevés ablaksorral megnyitott hasábok önmagukban nézve a korszak máig érvényes ipari építményeinek remek példái. Azonban nyilvánvaló, hogy egy épületet nem lehet önmagában értékelni, így akinek van szeme, láthatja: a „városképbe illeszkedő” jelző, amely gyakran felmerül ezeknél, inkább hamis érv. Mindhárom monumentális építmény szétfeszíti környezetét, és sem a beépítés módját, sem szomszédai méretét nem veszi figyelembe. A szűk Dob utcában lévő egészen brutális hatású, a Nagycsarnok mögötti pedig a nagyobb tér ellenére szintén nyomasztó: egy tűzfal eltakarása volt a feladata, de önmaga vált térbe állított „tűzfallá”. Hibás lehet régi trafóházakkal érvelni, ám azért látni kell, hogy például az 1931-re a neves Györgyi Dénes art deco stílusú tervei szerint elkészült, Markó utcai palotácska megmutatja: lehet lakóházas környezethez illeszkedő módon is megvalósítani ilyesmit. A Csarnok téri szálloda telkének beépítése nehéz feladat volt egyrészt a trafóház – korábban úgy volt, hogy az elektromos művek eladja, aztán mégsem így lett –, másrészt trapézformája, harmadrészt pedig a tér észak felől nézve K alakja miatt.
A hotel egy európai szállodalánc első magyarországi tagja lesz, amely főként a kispénzű diákcsoportokat és fiatal városlátogatókat, kisebb részt az üzleti utazókat kívánja megszólítani indusztriális hangulatú beltereivel. Az épületet az Ybl-díjas Vadász Bence és társai tervezték, homlokzata a földszint és a galéria feletti részeken hullámzó szalagokat formáz, úgynevezett roncsolt beton falcsíkok közötti ablaksorokkal. A tervezői szándék az Építészfórum portálon jegyzett ismertetőjük szerint az volt, hogy az épület ne konkuráljon a környezetével, hanem annak szerves elemévé váljon. Nos, a Nagycsarnok míves hátsó részével szemben mostanra elkészült házat nézve világos, hogy miközben a párkánymagassággal igyekeztek idomulni a közeli szomszédokhoz, és ez legalábbis jó pont, az egyébként ötletes megjelenés teljesen idegen itt: szerény visszahúzódás helyett ordít az épület. A Gaudí barcelonai Casa Miláját és a hatvanas-hetvenes évek minőségi modernizmusát egyszerre idéző formák hamar elavulónak tűnnek, főleg e helyen, és igazából a trafóház milyensége nem oszt, nem szoroz.
Annyi talán igaz, hogy érdekes téri feszültség a monolitikus hasáb és a hullámzó test egymásnak feszülése. De az elkészült új épület helyett talán inkább olyasmit kellett volna alkotni, mint amit a 2008-ban az N-Gon Stúdiónál e célra készült koncepcióterv mutat: jobb híján nevezzük úgy, hogy – elnézést – „minőségi unalom”. A grafikákon egy átlagos, de jó arányú épület látható, amely megidézi a több szomszédos épületen is látható pilasztereket és szegmensíveket. Kérdés, mi lesz a trafóház sorsa, egyszer mégis értékesíti-e az elektromos művek, és lebontják-e, ez esetben eltűnik az addig a környezetét szétfeszítő, ám eltakart tömb, azonban marad a szürke szalagok szorítása.
