Köllő Miklós volt annyira elszánt, hogy újragondolta Gogol Egy őrült naplója című művét, és 21. századi köntösben színpadra vitte a Békéscsabai Jókai Színházban tavaly júniusban. A minap azonban Budapesten, a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán is bemutatták a monodrámát, Katkó Ferenc főszereplésével.
kilencvenperces, groteszk látomásokban gazdag előadás klinikai pontossággal tárja fel egy őrült, Axentyij Ivanovics Popriscsin címzetes fogalmazó lelki kórtörténetét, amelynek minden pillanatán átsejlik valami mélyen megrendítő, emberi.
Gogol elbeszélése napló formában adja vissza egy kisember sivár életének mindennapjait, a színpadon pedig nagyszerűen oldja meg ezt a rendező: grafikai vetítésekkel és hangelemekkel operál. A néző így az elejétől kezdve, időbeli síkon is követni tudja a megőrülés pillanatait és különböző fokozatait. A kissé szórakozott csinovnyiktól így a dráma végére eljutunk a súlyos személyiségzavarban szenvedő – magát a spanyol királynak képzelő – betegig.
A rendező Székely László díszlettervezővel és Jánoskúti Márta jelmeztervezővel dolgozott együtt, akik valóban egységes és a cselekményt, a hangulatot jól bemutató színpadképet alkottak. Köllő Miklós Sosztakovics orosz zongorista és zeneszerző, a 20. század egyik legjelentősebb komponistájának zenéjét használta, ami még inkább fokozza a mű feszültségét, drámaiságát, és erre Preisinger Éva különleges koreográfiát állított össze.
A minimális díszlet, a sötétszürkére festett falak és fények pedig különleges atmoszférát teremtenek, s még inkább rájátszanak az emberi lét és környezet ürességére. A monodráma Popriscsin kishivatalnok nagyívű lélektani rajza, amelyet korszerű, összművészeti eszközökkel ábrázol a rendező: vetítések, fényhatások, látomások, mozgó és statikus képek, valamint hatásos zenei aláfestések váltják egymást.
További két igazán bravúros színpadi megoldás szintén Köllő Miklós munkáját dicséri: az egyik a színpadra vetített, le-fel mozgó lépcsőfokok, amelyek az ember társadalomban elfoglalt helyének akár egyik pillanatról a másikra történő változására utalnak, a másik pedig a színpad fölé feszített hatalmas tükör, amellyel kíméletlen tükröt tart elénk a rendező – mintha ezzel szembesítené a nézőt, hogy 21. századi világunk is felőrölhet annyira, hogy Popriscsin sorsára jutunk.
Katkó Ferenc lassan, fokozatosan válik valódi őrültté, azonban, nagyjából a darab felétől, gesztusaival és mimikájával is nagyszerűen hozza a megtébolyodott ember karakterét, annak ellenére, hogy külsőre csontosabbnak képzeljük Gogol kishivatalnokát – színészi játékával mégis képes felülkerekedni testi adottságain. A színész a dráma elején inkább tűnik szórakozottnak, mint őrültnek, a darab második felében viszont a szanaszét heverő levelek és a spanyol királyként fel-alá járkáló, papírpalástot öltött, tébolyodott embert látva a néző elhiszi, hogy Popriscsin tényleg megőrült – a leglesújtóbb jelenetben kifeszítve, kényszerzubbonyban áll előttünk.
Külön említést érdemel a dráma újszerű színpadi feldolgozása: a darab egyáltalán nem akar visszanyúlni a múltba, például az ötven évvel ezelőtti, Horvai István rendezésében színpadra vitt és Darvas Iván által zseniálisan alakított változathoz, hanem teljesen modern, mai szempontrendszer alapján építkezik.
