A színészmesterség volt a téma a Budapest Zeitgeist legutóbbi mesterkurzusán, ahol négy elismert művésznő; Borbély Alexandra, Tenki Réka, Péterfy Bori és Gryllus Dorka beszélgetett a játék öröméről, a hivatás nehézségeiről, valamint film és színház különbségeiről.
Vajon mi mindent áldoznak be a színészek egy-egy szerepért? Mitől jó egy rendező? És hogyan fér össze a színészi hivatás az anyasággal? Többek között ezekről a témákról beszélgetett Magyarország négy sikeres és elismert színésznője a Budapest Zeitgeist tizenkettedik mesterkurzusán, amelyet szerda este tartottak az Akvárium klubban. A beszélgetésen – amelyet Ott Anna moderált – részt vett Borbély Alexandra, a díjnyertes Testről és lélekről című film főszereplője, a főként filmszerepeiről híres Gryllus Dorka, a Terápia című sorozat szereplőjeként, valamint énekesként befutott Péterfy Bori és a Katona József Színház társulatában játszó Tenki Réka.
Az este első része főként arról szólt, hogy kinek mitől válik fontossá egy szerep. Gryllus Dorka úgy fogalmazott, néha attól, ha nehéz, és ezért kihívást jelent, olykor pedig attól, ha az adott film híressé válik. Tenki Réka arról beszélt, hogy a fontos előadások és karakterek legtöbbször bizonyos korszakváltásokhoz kötődnek. Az ő esetében ilyen volt például Gorkij Barbárok című művének főszerepe, amelyet rögtön a főiskola után kapott meg, illetve az Egyasszony című monodráma, amelyet gyermekének megszületése után vállalt el.
Ezután fölmerült a kérdés, hogy jelent-e egyfajta terápiát, önmegértést a színészet, és hogy miként lehet szétválasztani a színészi hivatást a magánélettől. „Nem szabad összetéveszteni a személyes nehézségeket a munkával” – vallotta Tenki Réka, aki szerint a problémákra nem a színpadon kell megoldást találni. Péterfy Bori úgy vélte, ezzel együtt a szerepek eljátszása sokat tanít, segít a világ megértésében és az önismeretben, s sok színész a traumáiból dolgozik. A művészek azonban megegyeztek abban, hogy a jó teljesítményhez stabilnak kell lenni, s hogy nem csak az lehet jó színész, akit sok megrázkódtatás ér.
Mint rámutattak, egy előadás sikere nagyban múlik a rendezőn és a próbafolyamat minőségén is. Borbély Alexandra úgy fogalmazott, olykor az segíti elő a teljesítményt, ha egy színésznek „szenvedélyes”, konfliktusos a kapcsolata a rendezővel. Péterfy Bori szerint viszont a jó rendező arról ismerszik meg, hogy izgalmas, felszabadító instrukciókat ad, és erősíti a színész önbizalmát. A vélemények a karakterépítés folyamata kapcsán is nagyban eltértek. Gryllus Dorka úgy vélte, fontos tudni, hogy az adott szereplő mit gondol, honnan jött és mit miért tesz, míg Tenki Réka azt vallotta, hogy a szerzőnek, a kornak és magának a drámának is utána kell nézni. Néha segítséget jelent, ha a rendezőnek, forgatókönyvírónak pontos képe van az adott szereplőről. Abban teljes volt az egyetértés, hogy izgalmas olyan szerepet játszani, amely különbözik az ő személyiségüktől, úgy vélték, hogy olykor inspiráló eltávolodni saját maguktól, és kiélni olyan oldalukat, amelyet korábban elnyomtak.
Azt est vége felé az is fölmerült, hogy van-e „neme” a színháznak. Ott Anna egy Angliában készült kutatást idézett, amely szerint az ottani filmek szereplői között mindössze 28 százalék nő. „Mivel a rendezők és a forgatókönyvírók is zömében férfiak, természetes, hogy nekik kevésbé jutnak eszükbe nőkről szóló történetek” – reagált Gryllus Dorka. Péterfy Bori szintén arról beszélt, hogy a szakmában érezhető a férfiuralom, annak ellenére, hogy a statisztikák szerint a nézők között viszont több a nő. Tenki Réka szerint ez a tendencia régre vezethető vissza: az ókortól Shakespeare színházáig csak férfiak játszhattak, s az arányok még ma sincsenek egyensúlyban. Ennek kapcsán az is szóba került, hogy az ötven feletti nők már alig kapnak szerepeket, s hogy emiatt a pályának ez egy nehéz korszaka minden színésznő számára, ahogy az anyaságot is bonyolult mind érzelmileg, mind technikai-lag összeegyeztetni a szakmával. „Attól félek, hogy nem vagyok ott, amikor a gyerekemnek szüksége van rám, és nem tudom megadni neki azt a figyelmet, amit érdemelne” – fogalmazta meg Tenki Réka.
Az este első része főként arról szólt, hogy kinek mitől válik fontossá egy szerep. Gryllus Dorka úgy fogalmazott, néha attól, ha nehéz, és ezért kihívást jelent, olykor pedig attól, ha az adott film híressé válik. Tenki Réka arról beszélt, hogy a fontos előadások és karakterek legtöbbször bizonyos korszakváltásokhoz kötődnek. Az ő esetében ilyen volt például Gorkij Barbárok című művének főszerepe, amelyet rögtön a főiskola után kapott meg, illetve az Egyasszony című monodráma, amelyet gyermekének megszületése után vállalt el.
Ezután fölmerült a kérdés, hogy jelent-e egyfajta terápiát, önmegértést a színészet, és hogy miként lehet szétválasztani a színészi hivatást a magánélettől. „Nem szabad összetéveszteni a személyes nehézségeket a munkával” – vallotta Tenki Réka, aki szerint a problémákra nem a színpadon kell megoldást találni. Péterfy Bori úgy vélte, ezzel együtt a szerepek eljátszása sokat tanít, segít a világ megértésében és az önismeretben, s sok színész a traumáiból dolgozik. A művészek azonban megegyeztek abban, hogy a jó teljesítményhez stabilnak kell lenni, s hogy nem csak az lehet jó színész, akit sok megrázkódtatás ér.
Mint rámutattak, egy előadás sikere nagyban múlik a rendezőn és a próbafolyamat minőségén is. Borbély Alexandra úgy fogalmazott, olykor az segíti elő a teljesítményt, ha egy színésznek „szenvedélyes”, konfliktusos a kapcsolata a rendezővel. Péterfy Bori szerint viszont a jó rendező arról ismerszik meg, hogy izgalmas, felszabadító instrukciókat ad, és erősíti a színész önbizalmát. A vélemények a karakterépítés folyamata kapcsán is nagyban eltértek. Gryllus Dorka úgy vélte, fontos tudni, hogy az adott szereplő mit gondol, honnan jött és mit miért tesz, míg Tenki Réka azt vallotta, hogy a szerzőnek, a kornak és magának a drámának is utána kell nézni. Néha segítséget jelent, ha a rendezőnek, forgatókönyvírónak pontos képe van az adott szereplőről. Abban teljes volt az egyetértés, hogy izgalmas olyan szerepet játszani, amely különbözik az ő személyiségüktől, úgy vélték, hogy olykor inspiráló eltávolodni saját maguktól, és kiélni olyan oldalukat, amelyet korábban elnyomtak.
Azt est vége felé az is fölmerült, hogy van-e „neme” a színháznak. Ott Anna egy Angliában készült kutatást idézett, amely szerint az ottani filmek szereplői között mindössze 28 százalék nő. „Mivel a rendezők és a forgatókönyvírók is zömében férfiak, természetes, hogy nekik kevésbé jutnak eszükbe nőkről szóló történetek” – reagált Gryllus Dorka. Péterfy Bori szintén arról beszélt, hogy a szakmában érezhető a férfiuralom, annak ellenére, hogy a statisztikák szerint a nézők között viszont több a nő. Tenki Réka szerint ez a tendencia régre vezethető vissza: az ókortól Shakespeare színházáig csak férfiak játszhattak, s az arányok még ma sincsenek egyensúlyban. Ennek kapcsán az is szóba került, hogy az ötven feletti nők már alig kapnak szerepeket, s hogy emiatt a pályának ez egy nehéz korszaka minden színésznő számára, ahogy az anyaságot is bonyolult mind érzelmileg, mind technikai-lag összeegyeztetni a szakmával. „Attól félek, hogy nem vagyok ott, amikor a gyerekemnek szüksége van rám, és nem tudom megadni neki azt a figyelmet, amit érdemelne” – fogalmazta meg Tenki Réka.
