A nyolc fogaskerék esete – A detektívtörténetek mechanizmusai című könyvben a krimiket boncolgatja Miklós Ágnes Kata. A kötet szabad stílusú esszéi a bűnügyi történetek kulisszái mögé vezetik be az olvasókat, miközben az is kirajzolódik, hogyan alakították át a krimifogyasztási szokásokat a televíziós sorozatok.
Megjelent Miklós Ágnes Kata, A nyolc fogaskerék esete – A detektívtörténetek mechanizmusai című kötete a Napvilág Kiadó gondozásában. Az irodalomtörténész szerző könyvében a krimi kulisszái mögé vezeti be az olvasókat. Az Örkény István Könyvesboltban tartott bemutatón Benczik Vera és Pintér Károly irodalomtörténészek, egyetemi oktatók beszélgettek a szerzővel.
Pintér arra kérdezett rá, hogy miért éppen a hét főbűnt választotta tematikaként és a fejezetek címéül a szerző. Miklós Ágnes Kata elmondta: a bűnök a bűntények fő mozgatórugói. Benczik Vera azt hangsúlyozta, hogy a szerző beszédstílusában megírt könyv nem a krimiszakolvasóknak, hanem a krimiszerető közönségnek szól.
Egyre többen és egyre komolyabban foglalkoznak a detektívtörténetekkel, ráadásul nemcsak a fogyasztói, hanem a kritikusi oldalon is. Konferenciák, szemináriumok, tanulmányok, sőt doktori értekezések sora szól a skandináv neo-noir társadalomkritikai jelentőségéről, a kelet-európai detektívregények új formáiról vagy éppen a kortárs magyar krimi témaválasztásának sajátosságairól – olvasható az előszóban. Ráadásul az elmúlt évtizedekben megváltoztak a krimifogyasztói preferenciák is, mintegy párhuzamosan a tévénézési szokásokkal. Egyre több izgalmas detekívtörténet jelenik meg, és ezek jelentős hányada már nem az olvasókra, hanem a nézőkre tervezetten születik.
A szerző 2005-ben kezdett publikálni a krimiről, első kötete Bűnös szövegek – Bevezetés a detektívtörténetekbe címmel jelent meg 2009-ben Kolozsváron. Ebben kronológiai szempontból közelített a krimi történetéhez az irányzatok bemutatása révén. A nemrég megjelent kötet pedig inkább a motívumok, témák, feldolgozási módszerek bemutatására koncentrál, szerkesztési módja is jóval asszociatívabb. A detektívtörténetek mechanizmusainak vizsgálata nemcsak arról szól(hat), mi az, ami a szerzőket motiválja, a narratívákat működteti, hanem arról is, milyen fogaskerekek és rugók mozgatják a szerző, a hősök és a szövegek mellett magukat a befogadókat.
Miklós Ágnes Kata bevallása szerint a krimiről írni még mindig ugyanolyan nehéz. Többek között azért, mert nem feltételezhetjük, hogy a könyv olvasói már ismerik az összes detektívtörténetet, amelyről szó esik a kötetben. Éppen ezért a szerző kénytelen csak olyan részleteket idézni és elárulni, amelyek nem perdöntő fontosságúak a bűncselekmény megfejtésében, valamint megpróbál csak minél távolabb célozgatni olyasmikre, amelyeket ha konkrétan kimondana, a rejtélyben és a titokban található örömöt venné el az olvasóktól – mondta.
A kritika szigorúan szétválasztotta az „irodalmi értéket képviselő detektívtörténeteket” a többitől. Hammett, Chandler és Simenon már többé-kevésbé az irodalomtörténeti kánon részévé vált – igaz, hogy egy meglehetősen sajátos, inkább kanonizálódási, mintsem kanonizálási folyamat eredményeként, de mégiscsak valamiféle kánon volt ez, nem egyéb. A magyar krimiknek azért nincsenek klasszikusai Miklós Ágnes Kata szerint, mert a magyar krimiírók soha nem a saját környezetükből inspirálódtak, hanem a máshonnan vett mintákat követték. A kötetből jó néhány titokra fény derül még. Például arra, hogyan ne olvassunk krimit, mitől detektív a detektív, miért és hogyan sikerült a skandináv krimiszerzőknek világhírre szert tenniük, avagy hogyan alakították át a krimifogyasztási szokásokat a televíziós sorozatok. A klasszikus angol rejtvényregény aranykorától az amerikai kemény krimiken és a „ki a tettes?” történeteken át a skandináv nordic noirig számos műfajjal megismerteti az olvasót a kötet. Írástechnikai, kiadói műhelytitkok derülnek ki, együttérzünk a krimikutatóval hányattatásai során, a szerzőkkel a siker hajszolásának fáradalmaiban, de sohasem tudjuk meg – a számos idézet ellenére sem –, hogy ki a gyilkos.
Pintér arra kérdezett rá, hogy miért éppen a hét főbűnt választotta tematikaként és a fejezetek címéül a szerző. Miklós Ágnes Kata elmondta: a bűnök a bűntények fő mozgatórugói. Benczik Vera azt hangsúlyozta, hogy a szerző beszédstílusában megírt könyv nem a krimiszakolvasóknak, hanem a krimiszerető közönségnek szól.
Egyre többen és egyre komolyabban foglalkoznak a detektívtörténetekkel, ráadásul nemcsak a fogyasztói, hanem a kritikusi oldalon is. Konferenciák, szemináriumok, tanulmányok, sőt doktori értekezések sora szól a skandináv neo-noir társadalomkritikai jelentőségéről, a kelet-európai detektívregények új formáiról vagy éppen a kortárs magyar krimi témaválasztásának sajátosságairól – olvasható az előszóban. Ráadásul az elmúlt évtizedekben megváltoztak a krimifogyasztói preferenciák is, mintegy párhuzamosan a tévénézési szokásokkal. Egyre több izgalmas detekívtörténet jelenik meg, és ezek jelentős hányada már nem az olvasókra, hanem a nézőkre tervezetten születik.
A szerző 2005-ben kezdett publikálni a krimiről, első kötete Bűnös szövegek – Bevezetés a detektívtörténetekbe címmel jelent meg 2009-ben Kolozsváron. Ebben kronológiai szempontból közelített a krimi történetéhez az irányzatok bemutatása révén. A nemrég megjelent kötet pedig inkább a motívumok, témák, feldolgozási módszerek bemutatására koncentrál, szerkesztési módja is jóval asszociatívabb. A detektívtörténetek mechanizmusainak vizsgálata nemcsak arról szól(hat), mi az, ami a szerzőket motiválja, a narratívákat működteti, hanem arról is, milyen fogaskerekek és rugók mozgatják a szerző, a hősök és a szövegek mellett magukat a befogadókat.
Miklós Ágnes Kata bevallása szerint a krimiről írni még mindig ugyanolyan nehéz. Többek között azért, mert nem feltételezhetjük, hogy a könyv olvasói már ismerik az összes detektívtörténetet, amelyről szó esik a kötetben. Éppen ezért a szerző kénytelen csak olyan részleteket idézni és elárulni, amelyek nem perdöntő fontosságúak a bűncselekmény megfejtésében, valamint megpróbál csak minél távolabb célozgatni olyasmikre, amelyeket ha konkrétan kimondana, a rejtélyben és a titokban található örömöt venné el az olvasóktól – mondta.
A kritika szigorúan szétválasztotta az „irodalmi értéket képviselő detektívtörténeteket” a többitől. Hammett, Chandler és Simenon már többé-kevésbé az irodalomtörténeti kánon részévé vált – igaz, hogy egy meglehetősen sajátos, inkább kanonizálódási, mintsem kanonizálási folyamat eredményeként, de mégiscsak valamiféle kánon volt ez, nem egyéb. A magyar krimiknek azért nincsenek klasszikusai Miklós Ágnes Kata szerint, mert a magyar krimiírók soha nem a saját környezetükből inspirálódtak, hanem a máshonnan vett mintákat követték. A kötetből jó néhány titokra fény derül még. Például arra, hogyan ne olvassunk krimit, mitől detektív a detektív, miért és hogyan sikerült a skandináv krimiszerzőknek világhírre szert tenniük, avagy hogyan alakították át a krimifogyasztási szokásokat a televíziós sorozatok. A klasszikus angol rejtvényregény aranykorától az amerikai kemény krimiken és a „ki a tettes?” történeteken át a skandináv nordic noirig számos műfajjal megismerteti az olvasót a kötet. Írástechnikai, kiadói műhelytitkok derülnek ki, együttérzünk a krimikutatóval hányattatásai során, a szerzőkkel a siker hajszolásának fáradalmaiban, de sohasem tudjuk meg – a számos idézet ellenére sem –, hogy ki a gyilkos.
