Garamszentbenedektől délre az Ős-Duna szétterülő lapálya formálja a lankás tájat. Letelepedésre az északi hegyekből lemosódott kavicsos föld, meg a folyóvizek szabdalta humuszos talaj volt alkalmas a honfoglaló – és nagyállattartó – magyarok számára. Az első „bevándorlók” kései utódai közül talán még most is élnek e vidéken, sok-sok emberöltő múltán is dacolva minden veszedelemmel, bajokkal és történelmi igazságtalansággal (1920, Trianon).
I. (Szent) István (1001-1038) a frissen megszervezett barsi ispánságot a névadó Bars – másként: Bors – nevű vezérre bízta. A bölcs uralkodó az esztergomi vár Dunára néző magas ablakából pásztázta szemével Nyugat felé az Ipolytól a Garamon túli Zsitva folyóig elterülő rónát.
I. Géza király 1075-ben alapította a Garam parti Szent Benedek-rendi apátságot. Valamivel később (1096–1113 között) az esztergomi érsekségből ágazott ki a nyitrai püspökség. Földrajzi és közlekedési gócpontok emelték meg Barsvár jelentőségét: elsőként a Garam-balparti Ó-Bars (Stary Tekov) helyén alakult várispánsági központ, a folyó menti nyolc-tíz méteres magaslaton. Az erődítményt csak 1075-ben említi oklevél castrum Borsu néven, a helységhez esperesség is tartozott a 11. században. A falu neve 1156-ban bukkant fel újból írásban, a Szent Márton és Szent Péter tiszteletére épült templom és a plébánia alapítása kapcsán.
A kései Árpádok korában számos kiváltságot élvezett Bars vármegye. Elsősorban azonban a vidék őrzésére volt szükség: a 12–13. századi barsi kővár megépítése előtt csak farönk- és palánkvár védte a magaslatot és környékét.
IV. Béla 1240-ben mezővárosi rangra emelte a települést. Két esztendőre rá, a tatárjáráskor felperzselte és földig lerombolta a mongol horda. A „második honalapítónak” is mondott Béla király a haláláig (1270) ádáz harcot vívott II. (Premysl) Ottokárral a nyugati végeken, a hadjárat érintette a Dunántúl fölötti tájakat, településeket is. Utódja, IV. (Kun) László (1272–1290) fegyverszünetet kötött a gaz cseh uralkodóval, melyet az tüstént meg is szegett. Szeget szeggel: az elégedetlen főurak – a Henrik-fiak, Tamás-fiak, Bars-fiak, és Lóránt nádor – összegyűltek a Zsitva folyónál a válság megoldáshoz; végül Márk-fia Gergely, barsi főispán békét kötött a cseh-vel a Duna-parti Hainburgban.
Újabb csapás sújtotta a vidéket, amikor a 13. század végére megerősödött oligarchától, a trencséni Csák Mátétól kellett rettegnie az Ipoly, Garam, Zsitva és Vág vidék népének. Mátyus 1301-ben szövetkezett a cseh Vencellel, eközben a Bars megyei nemesség ellenállásra készült. Végül az Anjou-házi Károly Róbert király (1307–1342) a rozgonyi csatában legyőzte Csák seregét 1312. június 15-én.
Ó-Bars a 14. században az esztergomi érsek birtoka volt. A várost 1331-ben kerítették körül gerenda palánkkal, majd 1388-tól a lévai váruradalom birtoka lett. A 15. században a kelyhes cseh husziták, a következő században a moszlim törökök rombolták Ó-Barsot, végül az 1663-ban három napig ott táborozó oszmán sereg elpusztította a települést.
A magaslaton álló, Nagyboldogasszony titulusú plébánia egyház 13. századi alapokra épült. Keletelt szentélye fél nyolcszögzáródású, oldal- és sarok-támpillérekkel megerősítve, a csúcsíves ablakait két helyen is faragott kő mérművek díszítik. Fontos szemügyre venni a déli templomfal mellett feltárt eredeti, 14. századi kövezett „alaprajzot”. A nyugati tornyos épületet magas védőfal fogja közre, a külseje és belső berendezése barokk stílusú.
Ennek a szép fekvésű, termékeny vidéknek két nagy baja történt a 16–20. század között: a kíméletlen török hódoltság és a trianoni országrontó ítélet. Ez utóbbi gaztett következménye lett a lakosságcsere, az ősnépesség és az anyanyelv ijesztő elveszítése. A még megmaradt jónép falvainak magyar nyelvű helységnévtábláival találkozhatunk a határon túl: Barsendréd, –baracska, –bársonyos, –besenyő, –berzence, –kapronca, –sáró, –füss, –lédec, –taszár és Barsvárad községeknél.
