Versekből, novellákból, mozgalmi és börtöndalokból összeállított zenés dokumentumdráma látható A Gulag virágai címmel a Nemzeti Színházban: Földes László Hobo új estjének egyik legfőbb üzenete, hogy még ilyen borzalmas, embertelen környezetben is létrejöhet művészet.
A jövő év elejéig tart a Gulag-emlékév azzal a céllal, hogy felhívják a figyelmet annak a több százezer embernek a sorsára, akiket a második világháborúban, illetve utána hurcoltak el Magyarországról a szovjet munkatáborokba. Az emlékév része a Nemzeti Színház új előadása, A Gulag virágai is, amelyet Földes László Hobo írt, és Vidnyánszky Attila, a teátrum igazgatója rendezett. Levelek a földön, vörös csillag, sarló-kalapács, szögesdrót – Olekszandr Bilozub egyszerű, mégis kifejező díszletébe jól illeszkedik a darab első mondata: „Egy mozgalmi dallal kezdünk.” Megjelennek a színpadon a zenészek, felbukkan Hobo is. A zenés dokumentumdrámát egy gitárral és harmonikával kísért blues nyitja meg, amely elsőre kissé idegennek hat a kommunizmus szimbólumai, zord díszletei között.
Hobo civilben, énekesként mondja el első monológját, amely még kívül áll az előadáson, egyfajta előszónak tekinthető. Szokatlan módszer, nem is annyira szükséges, elég lenne mindezt elolvasni a szórólapon, még ha úgy is tűnik, hogy a témaválasztás igényel némi magyarázatot. A zenész azt mondja: míg Auschwitz traumáját, vagy az 1956-os forradalmat sokan sokféleképpen feldolgozták már, addig a Gulagról alig születtek műalkotások. A téma elhanyagoltsága miatt fogott neki a darab megírásának, valamint személyes érintettsége okán, mivel kommunista családból származik, ezért úgy érzi, köze van ehhez a szörnyűséghez.
A prológusban a keletkezéstörténetet is elmeséli, például elmondja, hogy a darab dramaturgjával, Kozma Andrással pár éve elutaztak Permbe, a 36-os láger romjaihoz, és ugyanabban a cellában aludt, ahol egykor Vaszil Sztusz ukrán költő meghalt. Ott hallotta a történetet, miszerint a felesége évente két napra meglátogathatta a költőt, Sztusz pedig a találkozásra készülve tűhegyes ceruzával, apró betűkkel leírta a verseit, lenyelte a csomagot, majd miután „természetes úton” előbukkantak, feleségével kijuttatta, így megmaradtak az utókornak. Mint mondta, ez a történet akkor annyira megrázta, hogy úgy döntött, mindenképpen írni fog a témáról.
A személyes vallomás után végre megkezdődik a dráma is, fókuszában ez a láger áll, ahol 1958-ban a november hetedikei ünnepségre készülődnek. A rabokat felszólítják, hogy szereplőként vagy szerzőként vegyenek részt a műsorban, a beérkezett írásművek szelektálása pedig jó dramaturgiai fogásként lehetőséget teremt arra, hogy minél több Gulagról szóló korabeli szöveget felolvashassanak a színpadon. A Sztálint magasztaló mozgalmi dalok és ünnepi indulók mellett így ellenpontként elhangzanak fájdalmasan szomorú börtönversek és történetek is. Mindez lehetővé teszi, hogy megismerjük azt a kiemelkedő művészi teljesítményt, amelyet ezek az elhurcolt, megkínzott emberek hoztak létre. Magyar alkotások is: több Eörsi István- és Karig Sára-mű elhangzik, de a cselekmény épít a Gulagról szóló ismert írásokból, így Szolzsenyicin műveiből és Salamov elbeszéléseiből is.
A történetben Hobo elsősorban a narrátor szerepét tölti be, valamint ő alakítja Hoborovszkijt, a lengyel származású, ám szovjet árvaházban nevelkedett kultúrost is. Az előadást színészi szempontból Rácz József viszi el, aki hatalmas lendülettel és energiával testesíti meg a rendszer különböző elemeit – magát Lenint is –, noha olykor inkább hangerejével, mint színészi játékával. A Gulag virágaiban zenészként Pál József működik közre, ő az atmoszféra megteremtésben játszik fontos szerepet.
Az előadás meghatározó eszköze a tragikomikum, amellyel a rendező, Vidnyánszky Attila valószínűleg a tábori élet, valamint a kommunista diktatúra abszurd helyzeteire kívánta felhívni a figyelmet. A módszer jól működik, amíg az egyes dokumentumok egymással párbeszédben állva mutatják fel a rendszer visszásságait, de a dráma kifordul magából, amikor fiktív elemként felbukkan a mauzóleumából kimászó Lenin, akit nevetséges, kisszerű, raccsoló bohócként ábrázolnak, és aki vidáman énekli a szereplőkkel a Hajmási Péter, Hajmási Pál… orosz verzióját.
A Gulag virágai azonban ennek ellenére is fontos előadás, amely tények, dokumentumok és személyes élmények mentén sok olyat elmond ezekről a táborokról, és a rabokról, ami nem közismert. És amellett, hogy megemlékezik az áldozatokról, a szörnyűségekről és a szenvedésről, megmutatja azt is, hogy még ilyen körülmények között is vannak apró örömök, születhetnek barátságok és létrejöhetnek gyönyörű művészeti alkotások is.
