Kölcsey-számot jelentetett meg az Irodalmi Magazin. A negyedéves folyóirat tematikus számából még a Himnusz költőjének családi címerében található sárkányról is mindent megtudunk.
Szerb Antal viszonylag sokat foglalkozott a Kölcsey-életművel és főleg a költő lelkialkatával – nem csoda, hogy az Irodalmi Magazin most megjelent Kölcsey-számának egyik első írása is Szerbet idézi, aki szerint „ő azok közé tartozott, akik kiválasztattak a szenvedésre, mert szenvedésképesebbek, mint más”. A gondolatot inkább Szerb Antal-inak neveznénk, mint helytállónak, mégis érdekes, ahogy igyekszik megrajzolni a huszadik századi lélektani ismeretek birtokában a magányos, hipochonder költő arcát, kijelentve, hogy „inkább volt gondolkodó, semmint költő”. Azon lehet vitázni, hogy ez igaz vagy sem, de azon aligha, hogy Kölcsey a magyar hagyományoktól elütő módon valóban belemélyedt a görög és az európai filozófiába és a görög szépségeszménybe, magányának egyik oka pedig épp az volt, hogy a jogászország realitásával szemben – képviselői munkája mellett – más mélységben és más magasságban élt, mint politizáló kortársai.
A lap közli Kölcseynek a Szemere Pálhoz írt életrajzi levelének részletét, amelyben azt fejtegeti, hogy fiatalkori franciás orientációja után miként fordult a német kultúra felé. „Németül csak 1809-ben kezdék, csak sok ösztönzés után tanulni” – írja. Nem volt egyedül: a korban többen vetették vigyázó szemüket inkább Párizsba, mivel a francia kultúra felé fordulásban az osztrák-német presszióval szembeni ellenállás lehetőségét látták.
Bár láthatóan érdekességként közlik, Nyakas Miklós dolgozata a Kölcseyek címeréről nagyon is érdemes az olvasásra: a szerző felfejti a liliomos, fegyvert tartó karral díszített sárkányos címer eredetét. Külön kitér a arra, hogy a hazai sárkányos címerek a Zsigmond által alapított Sárkányos Társaság rendjelére vezethetők vissza, míg a liliom, a Hold és a Nap, valamint a hatágú csillag bonyolult összefüggésrendszerben utal Szűz Máriára és a Messiás-jelképre.
Kornis Gyula Kölcsey és a görögség címmel jegyez izgalmas tanulmányt, kimondva, hogy a költő „világnézete görög nyomon esztétikai jellegű” – íme, az egyik kulcsmondat arról, hogy Kölcsey miért élt és halt magányosan a korabeli Magyarországon. Ugyanakkor Kornis teljes joggal jegyzi meg, hogy Kölcsey olyan eszményt tűzött ki ezzel, amely éppen ellentéte saját lelkialkatának, mint ahogy Goethe-rajongása mögött is ott áll ő maga és a félhomályt kedvelő természete, ráadásul meg kell küzdenie azzal is, hogy a magyar irodalomtól voltaképp idegen a kalokagathia, amely a szépség derűjét kívánja szervezőelvvé tenni. Mintha ezt a gondolatmenetet folytatná Kulin Ferenc, aki idézi az Andalgások sorait és Kölcsey fájdalmát ott, ahol „a pusztúlt váraknak omladékin/A Múzsa búsan révedez”, majd megállapítja: a magyar romantika – és a magyar liberalizmus – természetrajzára rá fogja nyomni a bélyegét (…), hogy a tudattörténeti feltételek kialakulásával nincsenek szinkronban a társadalom- és politikatörténet folyamatai.” Pontos magyarázat az utóbbi pár száz évünkre.
Gyapay László Kölcsey és az atyai barát, Kazinczy barátságát idézi meg, alighanem izgalmasabb azonban Lukácsy Sándornak a Kölcsey és Berzsenyi találkozásáról és viszonyáról szóló írása. Köztudott, hogy Berzsenyi 1817-ben Kölcsey igaztalan kritikája miatt hagyott fel a versírással. Ellentétük oka legalább annyira volt a költészeti nyelvük és ideáljuk, mint amennyire személyiségük különbözősége. A két költő, a fiatal Kölcsey és az idős Berzsenyi a Duna-hídon találkozott, véletlenül, majd két napig együtt jártak-keltek Pesten. Hamarosan kiderült, hogy a nyugatos, görögös-németes-európai Kölcseyt és a pipázó, cigányozó magyar urat, Berzsenyit szó szerint egy világ választja el. Amikor Berzsenyi versolvasás közben otthagyta Kölcseyt, hogy inkább a szomszéd szobában hegedülő Biharival, a híres cigányprímással húzassa, a barátság egy életre eltört – érdemes emlékezni rá, hogy Szemere és Kölcsey még a Felelet a Mondolatra című röpiratban is megcsipkedi Berzsenyit a cigányozás miatt.
Balázs Géza Kölcsey és Szemere mai szemmel elég melegnek tűnő férfibarátságáról értekezik, a szenzációhajhászás értelmetlenségét azonban könnyen beláthatja, aki kicsit is ismeri a kor férfibarátság-ideálját és a szentimentalizmus nyelvezetét. Külön blokk állítja szembe Kölcsey és Wesselényi teljesen ellentétes alakját: a szenzitív, idegember Kölcseyvel szemben a férfias, erős Wesselényi tökéletes ellenpont.
Nagyon sokat hozzátesz Kölcsey-képünkhöz Kiss Lajos András dolgozata Kölcsey vallási világképéről. A kálvinista költő 1815–17-ben írta a Töredékek a vallásról című munkáját, amelynek meglepő sugallata, hogy a reformáció mozgalma történetileg elhibázott lépés, arról nem is beszélve, hogy a protestantizmus, azáltal, hogy a tudást segítségül hívja a hithez, lehetetlenséget kísérel meg.
Tanulságos Diószegi Szabó Pál írása Kölcsey görög fordításairól, pontosabban Szapphó-ferdítéseiről, amiből kitetszik: a kor görögségeszménye nem egyezett az antik görög realitással: egy elemelt, idealizált, testetlenített kultúrává párolták le Szapphóék valódi görögségét.
A szemle több tanulmánya épül a Hymnus köré, ezek közül itt a nemrég elhunyt Borbély Szilárd írását idéznénk, aki felhívja a figyelmet arra, sok jel utal rá, hogy Kölcsey egy nagyobb lélegzetű mű invokációjának szánta a nemzeti imát, a nagyobb szerkezet darabjai pedig mintha előbukkannának az életműben.
Érdekes Balogh Piroska tanulmánya a prózaíró Kölcseyről és a szemle utolsó harmadában Csorba Sándor írása a költő haláláról. Ahogy írja, évtizedekig tartotta magát a legenda, hogy a megvásárolhatatlan, megzsarolhatatlan, politikusként, írástudóként feddhetetlen költő nem természetes halállal halt meg 1838-ban, hanem a bécsi udvar működött közre. Erre utalt sokak szerint, hogy hirtelen halt meg, mérgezésszerű tüneteket produkálva. Más legendák szerint nem is halt meg, hanem éjjel elhurcolták. A környékbeli falusiak meséi szerint „aranycsináló” volt – persze a népi mesékben mindenki alkimista, akinek nagy könyvtára van –, aki éjjel űzte gyanús mesterségét. Végül 1938-ban nyitották fel a sírt, és annyit sikerült megállapítani, hogy valóban a költő nyugszik benne.
Kölcsey felől, de a mai magyar realitás felől nézve is erősen ajánlott olvasmány az Irodalmi Magazin tematikus száma.
Nemcsak az válik érthetővé általa, hogy milyen volt Kölcsey és korának viszonya, és hogy a homo aestheticus etikája, művészete, attitűdje miként maradt voltaképp valódi visszhang nélküli. De az is, hogy milyen, máig tartó hatása van annak, hogy ez a fajta esztétikai világnézet idegen maradt a pannon föld hűs rögein.
Irodalmi Magazin III. évfolyam – Kölcsey-szám
