Földön heverő játékbabatestrészek. Egyetlen szék a terem közepén. Egy férfi és egy nő félresiklott, újra és újra előadott párbeszédei. „Legyen úgy, hogy most jössz meg, egy kicsit lihegsz, zavarban vagy, nem tudod, hogy sírni fogok vagy nevetni.” (…) „Nem jó, ne így!”– hangzanak el többször a darabban ezek a mondatok.
Jászberényi Gábor és Kondákor Zsófia név nélküli férfit és nőt alakít (Fotó: Gulyás Hermann Sándor)
Majd a nő arra kéri a férfit, hogy mondja el ugyanazt a mondatot idegesen, szerelmesen, aggódva, szomorúan vagy épp ittasan – mintha egy kapcsolatban ezzel helyre lehetne hozni a hibákat, semmissé lehetne tenni az egymásnak okozott fájdalmakat. S azáltal, hogy újrajátsszuk a szituációt, a problémák, a gondok, a hétköznapi rutin másként hangzana, átírható lenne. Az egy perccel tovább című dráma, amelyet most az RS9 Színházban láthatunk, hétköznapi, friss és modern formában mutatja be egy párkapcsolat lehetséges dialógusait, vívódásait, sőt, végkifejleteit. Sok érzelem, gyerekkorból hozott sérelmek, humor. És mindemellett a dráma olyan súlyos kérdésekre keresi a választ, hogy mi az, amit a nő elront a kapcsolatban. Vagy miért hagyja, hogy a múlt talán végérvényesen rányomja bélyegét a jelenre.
Tallér Edina író, drámaíró hatvanperces drámába, párbeszédekbe sűrítette mindazt, ami férfi és nő között a hétköznapokban lejátszódhat: hatvan perc érzelmi hullámvasutat. Egy-egy jelenettel annyira azonosulni tud a néző, hogy akár többször jó mélyeket sóhajthat, mert amit lát és hall, mindaz olyan, mint a saját párkapcsolata – zavaros, vitákkal, ellentmondásokkal teli, mély, ugyanakkor olykor mégis felemelő, reményt keltő.
Az Egy perccel tovább című dráma megnyerte az I. Vallai Péter Kortárs Előadóművészeti Fesztivál fődíját 2015-ben. A szerző színházi munkáit a kortárs alternatív francia drámaírókéhoz hasonlítják, darabjaira jellemző a karakterek lélektani ábrázolása, amiből itt is kap a néző bőven. A név nélküli, külsejével sokat foglalkozó, szenvedő nőt hitelesen alakító Kondákor Zsófia hánykolódik érzéseivel, félelmeivel, gyerekkori szörnyeivel. Egyik fő dilemmája: „El tudok-e moccanni?” Fikciójában megjelenik a szintén név nélküli férfi, akit Jászberényi Gábor nagyon életszerűen alakít. A női sztereotípiákból kapunk bőven. A nő nyafog, hisztizik, nem találja a helyét a világban, míg a férfi is küzd a maga sztereotípiáival, ő egy személyben mindenki: mostoha, apa, fuldokló öregember, brutális macsó és szerelmes férfi, aki hol vonz, hol taszít.
A két ember összehangolt színészi játéka nagyon szerethető, s valóban könnyű azonosulni velük. A rendező, Gerner Csaba minimális díszlettel dolgozik, s mindez csak még inkább erősíti a színészek előadását. Gesztusaik, dialógusaik pontos tükröt állítanak elénk korunk férfi-női kapcsolatairól. Az előadás ugyanis kifejezetten a párkapcsolati nehézségekről, a párválasztás felelősségéről, az együttlét örömeiről és bánatairól, a férfi és a nő örök ellentétének kialakulásáról szól. Az pedig külön dicséretes, hogy a problémák kialakulásának okaihoz is visszanyúl a szerző, ugyanakkor foglalkozik a gyerekkori elfojtásokkal, és ezeknek a jelenre ható fejleményeivel. A dráma érdeme továbbá, hogy a női lélek vívódásain keresztül olyan témákat, problémákat feszeget, amelyek tabuk.
