Fénykép és irodalom kapcsolatáról beszélgettek a napokban a Kelet Kult – Irodalmi és Science Caféban a Helikon Irodalom- és Kultúratudományi Szemle Fénykép és irodalom című lapszámának bemutatóján a résztvevők. Mindannyian azt hangsúlyozták: a fotográfia az 1970-es évektől jelentősen hat a prózára.
A Helikon a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetének folyóirata, amely 1955 óta, évente négyszer jelenik meg. A legutóbbi számot a Kelet Kult – Irodalmi és Science Caféban mutatták be. A szerzők a fénykép és irodalom témakörét járják körül.
Bár a fotográfia és az irodalom kapcsolódására már az új vizuális médium megjelenésétől kezdve találhatunk példákat, a fénykép és irodalmi jelenléte a 20. század első harmadától válik egyre gyakoribbá, leginkább pedig az 1970-es évektől számottevő a hatása a prózai művek poétikájára, narrációs eljárásaira – olvashatjuk a kiadvány bevezetőjében.
A képet és a szöveget különféle formációkba rendező „fényképes” irodalmi művek száma azért is növekedhetett annyira, mert a fotográfia létjogosultságában a kezdetektől kételkedtek néhányan, ezért a fénykép esztétikai hatását leíró teoretikus kísérletek szintén a kezdetektől fogva izgalmas társadalmi, tudomány- és művészettörténeti térben zajlanak. Mindeközben maga a fénykép – technológiája, használata, társadalmi és hétköznapi életben betöltött funkciói – is számtalan változáson esett át a kezdetektől napjainkig.
Földes Györgyi, a lap főszerkesztője arról számolt be, hogy a fénykép varázsának oka elsősorban az „ott volt”, „ez volt” mozzanata, a kép realitáshoz, időhöz és az elmúláshoz való viszonyának kérdéseiben ragadható meg.
A lapszám egyik szerzőjét és szerkesztőjét, Visy Beatrix irodalomtörténészt, kritikust régóta foglalkoztatja, hogyan lehet a fényképet láthatóvá tenni a szövegben.Az 1970-es évektől a fénykép mint irodalmi eszköz egyre gyakrabban előfordult, egyfajta intermediális átjárást jelent – mondta. Mint kiemelte, Roland Barthes francia kritikus és filozófus szerint a fénykép nem más, mint a szükségszerű múlt. A szerkesztő szerint a fénykép irodalmi jelenléte egy másik esztétikai kérdést is megkerülhetetlenné tesz: a kép szövegbe íródásának lehetőségeit és esélyeit tárgyaló művészetelmélet-reflexiókat, kép és szöveg versengését, az úgynevezett ekphraszisz elméletét – erről a témáról Murray Krieger tanulmányában olvashatunk bővebben.
Milián Orsolya irodalmár, a Szegedi Egyetem oktatója kiemelte: őt mindig is az érdekelte, hogyan lehet statikus képekkel narratívát elmesélni – ez foglalkoztatta, amikor Kovács András Ferenc, később pedig Frida Kahlo életművét kutatta. Rámutatott: a nyelv nem képes fizikailag előállítani a képet.
Lénárt Tamás irodalmár, az ELTE BTK oktatója szerint sok kérdés fogalmazható meg a fotográfia technikai mibenléte nyomán is, azáltal ahogyan a materiálistól eljutunk a digitális fotókig.
Szerinte fotóirodalom-kánon kezd kialakulni a magyar irodalomban, hiszen a szerzők műveiben nagyon is erőteljesen van jelen a vizualitás. Visy Beatrix megerősítette: egyfajta túlcsordulás is megfigyelhető az irodalomban, hiszen népszerűek azok a verseskötetek, amelyekben fotók is vannak a szöveg mellett.
Bár a fotográfia és az irodalom kapcsolódására már az új vizuális médium megjelenésétől kezdve találhatunk példákat, a fénykép és irodalmi jelenléte a 20. század első harmadától válik egyre gyakoribbá, leginkább pedig az 1970-es évektől számottevő a hatása a prózai művek poétikájára, narrációs eljárásaira – olvashatjuk a kiadvány bevezetőjében.
A képet és a szöveget különféle formációkba rendező „fényképes” irodalmi művek száma azért is növekedhetett annyira, mert a fotográfia létjogosultságában a kezdetektől kételkedtek néhányan, ezért a fénykép esztétikai hatását leíró teoretikus kísérletek szintén a kezdetektől fogva izgalmas társadalmi, tudomány- és művészettörténeti térben zajlanak. Mindeközben maga a fénykép – technológiája, használata, társadalmi és hétköznapi életben betöltött funkciói – is számtalan változáson esett át a kezdetektől napjainkig.
Földes Györgyi, a lap főszerkesztője arról számolt be, hogy a fénykép varázsának oka elsősorban az „ott volt”, „ez volt” mozzanata, a kép realitáshoz, időhöz és az elmúláshoz való viszonyának kérdéseiben ragadható meg.
A lapszám egyik szerzőjét és szerkesztőjét, Visy Beatrix irodalomtörténészt, kritikust régóta foglalkoztatja, hogyan lehet a fényképet láthatóvá tenni a szövegben.Az 1970-es évektől a fénykép mint irodalmi eszköz egyre gyakrabban előfordult, egyfajta intermediális átjárást jelent – mondta. Mint kiemelte, Roland Barthes francia kritikus és filozófus szerint a fénykép nem más, mint a szükségszerű múlt. A szerkesztő szerint a fénykép irodalmi jelenléte egy másik esztétikai kérdést is megkerülhetetlenné tesz: a kép szövegbe íródásának lehetőségeit és esélyeit tárgyaló művészetelmélet-reflexiókat, kép és szöveg versengését, az úgynevezett ekphraszisz elméletét – erről a témáról Murray Krieger tanulmányában olvashatunk bővebben.
Milián Orsolya irodalmár, a Szegedi Egyetem oktatója kiemelte: őt mindig is az érdekelte, hogyan lehet statikus képekkel narratívát elmesélni – ez foglalkoztatta, amikor Kovács András Ferenc, később pedig Frida Kahlo életművét kutatta. Rámutatott: a nyelv nem képes fizikailag előállítani a képet.
Lénárt Tamás irodalmár, az ELTE BTK oktatója szerint sok kérdés fogalmazható meg a fotográfia technikai mibenléte nyomán is, azáltal ahogyan a materiálistól eljutunk a digitális fotókig.
Szerinte fotóirodalom-kánon kezd kialakulni a magyar irodalomban, hiszen a szerzők műveiben nagyon is erőteljesen van jelen a vizualitás. Visy Beatrix megerősítette: egyfajta túlcsordulás is megfigyelhető az irodalomban, hiszen népszerűek azok a verseskötetek, amelyekben fotók is vannak a szöveg mellett.
