Miután tavaly megjelent Mészöly Miklós–Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen című levelezéskötet, amely őszintén és kendőzetlenül tárja fel a házaspár viharos kapcsolatának több mint ötven évét, ezúttal az író, pszichológus Polcz Alaine költözésekkel, nélkülözéssel és megpróbáltatásokkal teli gyermekkoráról kapunk életképekkel, élményekkel és emlékekkel teli önéletírást.
A Jelenkor Kiadó gondozásában nemrég megjelent Polcz Alaine: Gyermekkorom című könyv sokkal több egy kislány visszaemlékezéseinél, ugyanis a szerző leírásain keresztül életekről, sorsokról kapunk tűpontos képet a két világháború közötti Kolozsváron, Vízaknán és Bukarestben. A mű a kötet végén található jegyzet szerint három forrásanyagból állt össze: a Mészöly Miklós hagyatékában mágneslemezen őrzött írásokból, amelyek a Petőfi Irodalmi Múzeumban találhatók, Polcz Alaine magnetofonra mondott és egykori munkatársa, Ablonczy Anna birtokában lévő, úgynevezett „Vízakna-fájlokból”, valamint egy befejezetlenül maradt életinterjúból.
„Úgy emlékszem, mintha már gyermekkoromban készültem volna arra, hogy megírom az életemet – nem is a saját életemet, hanem azt, hogy mire emlékszem, ami velem és körülöttem történt” – olvashatjuk a kötet első mondatában. És a szerző így is tett: majdnem kétszáz oldalon át rögzített mindent, ami körülvette: családtagokat, kapcsolatokat, szokásokat, környezetet, természetet. A kötet különlegessége továbbá, hogy Polcz Alaine nemcsak a világra való rácsodálkozását örökíti meg kitűnő érzékkel, hanem egyben a kor lenyomatát is. De hitelesen képes ábrázolni azt is, amely a gyermekek és a felnőttek között húzódik, mint később írja: „úgy éreztem, hogy áthidalhatatlan távolság van köztem és a felnőttek közt”.
A könyvben a szerző a mindennapos játékokról, csínytevésekről épp olyan pontos leírást ad, mint a rokonság ábrázolásáról vagy az élet hétköznapi nehézségeiről: a főzéstől a tisztálkodáson át a fehér ingek teknőben való mosásáig, keményítéséig. A női fürdőruhadivaton túl pedig nagy szakértelemmel írja le a szappankészítés fázisait, ugyanakkor a román konyha ízei is megjelennek. Az ünnepi és hagyományőrző szokások, a testi fejlődés szintén hangsúlyt kapnak – újra és újra előbukkannak a szövegben. Csakúgy, mint a férjjel, Mészöly Miklóssal közös élet, amely finoman átszövi az élettörténetet. Miközben tanúi vagyunk az olykor csapongó, de mindvégig élesen látszó emlékfolyamnak, a csapodár apa is feltűnik néha, illetve a könyv közepén több családi titokra is fény derül. „Jóval később tudtam meg, hogy apa mindenképpen el akart vétetni” – írja egy helyütt, később pedig apja szeretőiről is több ízben beszámol.
Abból, ahogy a testvéreket, féltestvéreket, rokonokat, valamint a környezetet ábrázolja, megállapítható: már kislányként kitűnő megfigyelő volt. Tárgyilagos megjegyzései az ünnepekről, a házak, lakások berendezéseiről vagy akár a gyógyítási szokásokról csak még inkább ráerősítenek minderre.
Az önéletírás két nagy hátránya azonban, hogy egyrészt nem tagolódik valódi fejezetekre, így sűrű emlékfolyamnak hat az egész, másrészt nincs keltezés sem, ezért olykor nehéz eligazodni a szövegek között.
A múlt emlékei és a jelen életképei kavarognak egymás mellett, és a kötet végén az elmúlás, a halál és az angyalokról való diskurzus is megjelenik: „Sokat vitatkoztunk az angyalokról Ágnessel” – írja Alaine, Nemes Nagy Ágnes úgynevezett angyalverseire is utalva ezzel.
