Kodály Zoltán ötven évvel ezelőtt, 1967. március 6-án halt meg. A háromszoros Kossuth-díjas komponistáról, zenetudósról és népzenekutatóról Dalos Annával, az életmű egyik meghatározó kutatójával beszélgettünk. A zenetörténész Kodály rendkívüli műveltségéről, az utókorra gyakorolt hatásáról és zeneműveinek viszonylagos elhanyagoltságáról mesélt nekünk.
Az idén kettős évforduló adja a Kodály-emlékév alapját: ötven éve hunyt el, és százharmincöt éve született az alkotó. Kecskeméten, zenekedvelő vasutas családban 1882. december 16-án született, visszaemlékezése szerint első és legmélyebb zenei élménye az volt, amikor háromévesen meghallotta Mozart F-dúr hegedűszonátáját – olvasható a távirati iroda portréjában. Apját 1885-ben Galántára helyezték, itt szerette meg a népdalokat. Nagyszombatban gimnáziumi tanulmányai mellett hegedülni, gordonkázni és zongorázni tanult. Majd Eötvös-kollégistaként egy időben tanult a budapesti bölcsészkar magyar–német és a Zeneakadémia zeneszerzés szakán. A népdalgyűjtést 1905-ben kezdte el, barátságot kötött Bartók Bélával, közös kiadványuk is megjelent. Első zenekari darabját, a Nyári estét 1906-ban mutatták be, és ekkor kötött házasságot Sándor Emmával. Bonni és párizsi tanulmányútja után 1907-ben a Zeneakadémia tanárává nevezték ki. Bartókkal közös törekvéseik a modern zene népszerűsítésére és a népdalgyűjtésre rendre elakadtak a közönség közönyén és a hivatalos körök ellenállásán, a Nyugat című lapban megjelent cikkeiben 1917 és 1919 között a népzene jelentőségét hirdette. Az 1918-as őszirózsás forradalom idején a Zeneakadémia aligazgatójává nevezték ki, a Tanácsköztársaság idején pedig részt vett a zenei direktórium munkájában, ezért később évekig nem taníthatott, hallgatásra kényszerült. Elszigeteltségéből 1923-ban a Budapest egyesítésének ötvenedik évfordulójára írt Psalmus Hungaricus nemzetközi híre emelte ki, és szintén világsikert aratott három évvel később a Háry János című daljátéka is, az 1932-es Székelyfonót pedig a milánói Scalában is színre vitték. Ekkoriban írta a Marosszéki táncok (1927–1930), a gyermekkori élményeket idéző Galántai táncok (1933), a Buda visszavételének 250. évfordulójára írott Budavári Te Deum (1936), a Fölszállott a páva (1939) és a Concerto (1940) című műveit. Kodály nevelői tevékenysége egyre szélesedett, kompozíciói mellett ének- és olvasógyakorlatokkal is segítette a kórusmozgalmat. Zeneelméleti tevékenységének jelentős műve A magyar népzene című monográfiája (1937). Rokonszenvezett a népi írók mozgalmával, a Márciusi Fronttal, tiltakozott a zsidótörvények ellen. A második világháború alatt mentette az üldözötteket, neki is bujkálnia kellett, de közben befejezte a Missa brevis című művét, amelyet 1945 februárjában, a budapesti harccselekmények befejezését követően az Opera ruhatárában mutattak be. 
Embersége a műveiből is árad (Fotó: Kodály Zoltán Emlékmúzeum és Archívum)
A második világháború után a Zeneakadémia igazgatótanácsa és a Magyar Tudományos Akadémia elnöke lett. A Balázs Béla szövegkönyvére írt Czinka Panna című daljátékát 1948-ban mutatták be. Első feleségének halála után, 1959-ben másodszor is megnősült, Péczely Saroltát vette feleségül. Jelentős volt a munkássága a néprajz, a zenetörténet, a zeneesztétika, az irodalomtörténet, a nyelvészet és a nyelvművelés területén is. A Kodály-módszer ma már világszerte ismert, 2016-ban az UNESCO felvette a szellemi kulturális örökség listájára.
„Ha egy szóval akarnók jellemezni e nevelés lényegét, az a szó nem lehetne más, mint: ének… Mechanizálódó korunk olyan úton halad, melynek végén az ember géppé válik. Ettől csak az ének szelleme véd meg.”
(Zenei nevelés Magyarországon, 1966)
„A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiterjedése. A népek legendái isteni eredetűnek tartják. S ahol az emberi megismerés határait értjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet.”
(Visszatekintés I–III., Argumentum, 2007–2008)
