Toszkánában, Lucca városában százhatvan éve, 1858. december 22-én született Giacomo Puccini, akinek operái a legtöbbet játszott művek között vannak, Verdi és Mozart után a harmadik komponista, akinek zenedrámáit a leggyakrabban adják elő.
Puccini a Monteverditől Bellinin, Donizettin, Rossinin, Verdin át Mascagniig és Cileáig tartó nagy olasz operaszerzői tradíciók egyik kiemelkedő alakja, művészete sokak szerint a műfaj aranykorának egyik utolsó csúcspontja – mondta Fekete Gyula, Erkel- és Bartók–Pásztory-díjas zeneszerző, a Zeneakadémia tanszékvezetője és rektorhelyettese lapunk kérdésére. Hozzátette: pályájának kiteljesedése Manon Lescaut című művétől arra a különleges időre esett, amikor Wagnerrel és Richard Strauss-szal nagyjából egy időben, tíz-tizenöt éven belül jelentős művek születtek, amely korszak ma is irigylésre méltó.
A tanszékvezető hangsúlyozza: Puccini tekinthető a verismo, azaz verizmus, a reális történeteket, gyakran hétköznapi emberek életét elmesélő zenedrámák mesterének. Ennek egyik forrása, hogy gyakran nyúlt kortárs színdarabokhoz, mint a budapesti Operaházban nemrég a szerzőnek szentelt évad részeként hosszú idő után ismét bemutatott A Nyugat lánya, illetve a Pillangókisasszony esetében.
Kérdésünkre, hogy milyen a zenei nyelvezete, Fekete Gyula elmondta: már a wagneri ihletésről tanúskodó, késő romantikus fiatalkori műveiben is tapasztalható, hogy „olaszra fordította” az őt ért hatásokat. A német szimfonikus hagyományból, a francia hangszerelési technikákból is táplálkozott, de egészen egyedi, bonyolult nyelvezetté alakította mindezt, az európai tendenciákkal lépést tartva kezelte az operák zenei anyagát. Ahogy Verdi a népi dallamokkal, úgy Puccini is dolgozott hagyományos olasz muzsikával, de már sokkal összetettebb módon – mutatott rá Fekete Gyula, hozzátéve, hogy alig van már nála recitativo (énekbeszéd), minden párbeszédes részt átszőtt a bonyolult zenekari anyagával.
Szerinte sokan azt gondolják, könnyen énekelhetők a Puccini-szerepek, de ez nem így van: mivel nagyon sűrű a zenei szövet, ezt át kell „vinnie” a fellépőknek, másrészt sok esetben a hangterjedelem is jelentős kihívások elé állítja az énekeseket.
Későbbi műveiben, a korszellemnek megfelelően – ahogy például Debussy is az indonéz gamelán felé fordult – igyekezett felfrissíteni az európai zenét, ezért emelt kínai jellegzetességeket a Turandotba, vagy indián motívumokat A Nyugat lánya című operájába.
Felvetésünkre, hogy a Puccini-operákra igencsak jellemzőnek tűnik a sűrítés – bizonyos eseményeket nem látunk, csak hallunk róluk, avagy egy hosszabb folyamat rövid idő alatt jelenik meg –, Fekete Gyula azt mondta: valóban zseniális színpadi alkotó volt a szerző, kitűnő érzéke volt ehhez, a bukásokból is tanulva többször átdolgozta operáit, a Pillangókisasszonynak például ma az ötödik változatát játsszák. Hozzátette: szokás mondani, hogy a női lélekhez senki nem értett jobban a kollégái közül, elég csak Mimire, Toscára, Csocsoszánra gondolni.
A zeneszerzőt kérdeztük arról is, hogy milyenek a Puccini-kották, mennyire kötötte ki az előadásmódot: mint elárulta, precízek a partitúrái, sok instrukcióval látta el az előadókat, beleértve a rendezőket is, és zenekari színekkel ábrázol apró lelki rezdüléseket műveiben.
