Bartók Béla egyetlen operáját, A kékszakállú herceg várát száz éve mutatták be a budapesti dalszínházban. A népballadai ihletettségű, különleges hangzásvilágú darab meghódította a külföldet is. Kovács János karmester lapunknak elmondta: elképesztő egységben van a zene és szöveg ebben a műben, Rost Andrea operaénekes pedig úgy fogalmazott, hogy zenei és pszichológiai utazás, nagyon személyes, de örök érvényű darab.
Szcenírozott ballada vagy misztériumjáték inkább, mint hagyományos értelemben vett opera Bartók Béla egyetlen ilyen alkotása, A kékszakállú herceg vára. A középkori, francia eredetű történetet Balázs Béla 1910-ben írta meg librettóként, Bartók pedig 1911-ben alkotott hozzá zenét. Két sikertelen pályázat és több átdolgozás után 1918. május 24-én, épp száz éve mutatta be a budapesti operaház: javarészt Bánffy Miklós intendánsnak, a díszleteket is megtervező polihisztor grófnak köszönhetően. Eleinte mérsékelt sikert aratott: a kritikáktól Kodály védte meg a Nyugatban az ősbemutató után: méltatta „kitaláló képessége gazdagságát, zenekara egyéni színét, színeinek a gondolatokkal együtt születettségét, gondolatainak szigorúan szerves összefüggését”. Hangsúlyozta azt is: az addigi magyar operák „kerékbe törték” a nyelvet, ám Bartók a „nyelv felszabadításának, a természetes hanglejtés zenévé fokozásának útjára lépett”, hozzátéve, hogy „ez az első mű a magyar operaszínpadon, amelyben az ének elejétől végig egyöntetű, ki nem zökkenő magyarsággal szól hozzánk”. A húszas években Németországban is bemutatták a közkeletű nevén csak Kékszakállúként ismert darabot, majd a harmincas évektől újra elővette a budapesti dalszínház, aztán bekerült a nemzetközi repertoárba is, ahol máig egyetlen magyar operaként rendszeresen játsszák.
Amint az operaházi 2009-es új rendezés alkalmából megjelent ismertetőben Vikárius László zenetudós, a Bartók Archívum vezetője rámutat, ebben a szimbolikus misztériumjátékban Balázs Béla sajátosan magyaros és balladai hangot talált. Először Kodálynak ajánlotta föl megzenésítésre, de végül Bartók élt a lehetőséggel. A népmesei elemekben gazdag mű – hét ajtó és titkos szoba, tabuk és próbatételek – egy párbeszédes ballada, valódi cselekmény hiányában a dráma nem tettekben, azaz kívül, hanem a szereplőkön belül történik meg. Az asszony egyre-másra nyittatja ki a hét szobát a férj figyelmeztetése ellenére, míg végül az előző asszonyok közé kell „bevonulnia”. Az általános értelmezés szerint – amelyet Balázs Béla saját megállapítása is erősít, miszerint a helyszín, a herceg vára a férfi lelke – egy szerelmi kapcsolat szimbóluma. Az ajtók kinyitásával föltárul Kékszakállú múltja, így pedig a férfi számára folytathatatlanná válik a kapcsolatuk, Judit bekerül az emlékek közé. Ami a zenét illeti, Bartók sajátos, szimmetrikus szerkesztésű művet hozott létre, az egyes ajtók egy-egy zenei epizódként jelennek meg, összekötő motívumokkal – írja Vikárius. A több helyütt is népi ihletésű dallamokon kívül az egyes ajtók mögötti látványt zenei hangulatábrázolással mutatja meg a komponista. A két szereplő is más-más stílust kapott: Kékszakállú lassabb, Judit nyugtalanabb részeket.
Kovács János karmester, aki számos színrevitelnél és koncertszerű változatban is vezényelte már, a kérdésünkre, hogy mennyire nehéz előadni, azt mondja: több, technikailag kényes rész is található benne, ami pedig az előadói hozzáállást illeti, a maestro úgy véli, ez többet nyom a latban. Ugyanis az énekelt szöveggel párhuzamosan olyan gondolatokat öntött benne zenei formákba Bartók, amelyek csak sejthetők, de szavakban nem kifejezhetők, s ezt közvetíteni szükséges. „Nekem minden alkalommal újra meg kell tanulnom, aki azt mondja, hogy meg tudja szokni ezt a művet, szerintem nem mond igazat, tele van olyan harmóniai fűzésekkel, amelyekkel dolgozni kell” – teszi hozzá. A dirigens szerint a librettót lesajnáló kritikáknak azért nincs igazuk, mert elképesztő egységet alkot a zenével, mint ahogy Wagner esetében is, amelynek operáinál szintén éri vád a szöveg egyszerűségét.
A két szereplőről azt vallja: a legfontosabb, hogy olyan énekesekre van szükség, akik afféle médiumként képesek átadni a gondolatokat a személyiségükkel. Néhány kényes részt kiéneklésén kívül másodlagos szerinte, hogy milyen hangfajba tartozó énekes lép fel: hiszen Kékszakállút éneklik basszisták és baritonok, Juditot pedig altok, mezzoszopránok és drámai szopránok is. Kovács János bevallja, az ő fülének az a legkedvesebb, ha basszbariton és dús hangú mezzoszoprán tolmácsolja a két szerepet. A színrevitellel kapcsolatban megkérdeztük tőle, hogy mit tart célszerűnek: valamiféle történet bemutatását, vagy inkább egy minimalista változatot? Szerinte a legjobb közege a Kékszakállúnak az utóbbi, ha megpróbálnak ilyen-olyan értelmezést adni ennek a műnek, akkor az „visszarúg” és nem működik, mert a szimbolikáját nem lehet szavakba önteni, abban a pillanatban elillan a varázsa. A dirigens úgy véli, az sem jó, ha a másik két egyfelvonásossal, A fából faragott királyfival és A csodálatos mandarinnal egy estén játsszák, mondjuk a férfi-nő témára felfűzve: ezt erőltetettnek tartja, mert markánsan különálló művekről van szó.
Rost Andrea operaénekesnő, aki a napokban a Zeneakadémián énekelte Judit szerepét, lapunknak azt mondja: szerinte sem Kékszakállú, sem a nő nem bűnös, az egymásért való küzdésről szól a darab, arról, hogy a kapcsolataink mindig feladatok elé állítanak minket. „Nincs egyetlen konkrét olvasata, ahány egymás felé vonzódás és élethelyzet adódik, annyiféle értelmezése lehetséges, mert összetett és gyönyörű gondolatokat fogalmazott meg Balázs Béla a librettóban” – teszi hozzá. Mint elárulja, szerinte Judit fiatal, tapasztalatlan lányként nem tudja, hogy ha meg akarja ismerni a férfi lelkének legmélyét, azzal sebeket téphet föl, ha meg akarja ismerni az előző asszonyait, akkor kínzó összehasonlításokba bonyolódhat. De szerinte egyébként is titokzatos ebben a műben, hogy tényleg megjelennek-e az előző asszonyok, vagy csak képzeletben idézik-e föl őket, ahogy a való életben is előfordul, hogy pusztán a gondolataink kínoznak minket. Szintén a szimbolikus értelmezésre utal – mondja Rost Andrea –, hogy Kékszakállú azt mondja: a „virágait” az előző asszonyai „öntözték”, tehát a személyiségét ők formálták. Ahogy az is, amikor a legelején Kékszakállú kérdezgeti Juditot, hogy jön-e még utána, üzenve, hogy az ő világa más, mint amilyennek a nő elképzeli. Az operaénekesnő úgy fogalmaz: kimeríthetetlen kút a számára ez a mű, zenei és pszichológiai utazás egyszerre, emellett nagyon személyes darabnak tartja, amely mindenkit megszólít.
