Hangulatos délutánt varázsolt a gyerekeknek az Uránia Filmszínházban Cakó Ferenc animációs filmrendező élő homokanimációs bemutatójával, amely a karácsony örömeit és színeit idézte fel. A rendező szerint a mesemondás trükkje többek között a hallgatósággal való közvetlen kapcsolat.
Szabadalmaztattam, amit kitaláltam, de ez semmit sem ér. Fű, fa, virág utánozza – mondja az alkotó (Fotó: MH)
– Egy új sorozat mindig öröm.
– Éveken át dédelgettem magamban, hogy milyen jó lenne sorozatot készíteni a világ legszebb meséiből, mígnem megnyertem a Magyar Média Mecenatúra egyik pályázatát, és ezzel kinyílt a kapu az álmaim előtt. Az idén elkészült a sorozat három hétperces darabja, A brémai muzsikusok című német, A varjúkirály történetét bemutató orosz – e kettőt levetítettük az Urániában –, és Az ostoba Matjusról szóló lengyel mese. Jövőre újabb tíz következik. Az első körben az európai mesék kerülnek sorra, aztán jönnek a távolabbiak.
– Ki választja ki a meséket?
– Én döntöttem el, hogy melyik legyen az első három, majd találkoztam Bajzáth Máriával, aki több mesegyűjteményt szerkesztett, Nógrádi Gábor íróval pedig régóta dolgozom együtt, s így a többi mesét már közösen válogatjuk ki, de a végső szót mégiscsak én mondom ki. Tudniillik nagyon fontos, hogy a mese képileg látványos és izgalmas legyen. A meseköltészet kalandok sorozata, a vágyvilág megformázása: a kibontakozás, a feloldás és a feloldódás költészete. Sokszor javasolják, hogy ezt vagy azt a mesét kellene megalkotnom homokanimációval, hiába gyönyörű azonban a történet, ha például a cselekmény csak egyetlen helyszínen, például egy szobában játszódik. Többször behívnak a televízióba is, és kijelölnek egy verset, amely valóban csodaszép, de az a baj, hogy nem lehet megjeleníteni gyors rajzolással, képtelenség homokkal kifejezni a mondanivalót, mert a szó mágiája erősebb a képinél. Kellenek a tájak, a karakterek, a díszletek, a fénysíkok, a térbeli bábgyurma a papírkivágásos animációhoz.
– Újabb tíz mesén dolgozik. Van közöttük kedvenc?
– Természetesen, és van közöttük még magyar népmese is. Inkább azt mondom: a kiválasztott mesék filozófiája tetszik. Itt van például egy kínai mese. Egy öregember nagy fába vágja a fejszéjét. A munkaterülete és a faluja között ugyanis hatalmas hegy húzódik. És elhatározza, hogy elhordatja a hegyet! Erre azt mondja neki a másik öreg: „Hát meg vagy te bolondulva? Ezt a nagy hegyet hogyan akarjátok elhordani? Lehetetlenség!” A felelet így hangzik: „Nem lehetetlen! Itt vannak a fiaim, meg aztán nekik is vannak gyermekeik, azoknak is lesznek majd gyerekeik és így tovább – és végül majd csak elhordják a hegyet. Ha a tízen felül újabb tizenhárom mesét készíthetek, akkor nem marad ki az indiai vagy az eszkimó mese sem.
– Először tartott az Urániában élő homokanimációs bemutatót?
– Minden évben egyszer van rá lehetőségem 2011 óta.
– A gyerekeket meg is kell szólítania.
– Izgultam is kicsit emiatt. Sokat vajúdtam, hogy mit és hogyan mondjak nekik. De a telt házas Uránia megadta az alaphangulatot, és megnyugtatott.
– Egy színész mesélte, hogy megcáfolta a háború előtt élt mesemondó, Gaál Mózes teóriáját, aki szerint egyszerre legfeljebb nyolc-tíz gyereknek lehet mesét mondani. Én ezzel szemben – állította a színész –, egyszerre ezerötszáz gyermeknek meséltem, lekötöttem a figyelmüket.
– A mesemondás trükkje a közvetlenség, néhány rögtönzés, a szuggesztív erő, a hallgatósággal való közvetlen kapcsolat, a hangulat megteremtése. Utána már könnyebb, amikor a homokanimáció következik. Az Urániában négyszázötven hely van, ezúttal a nézők fele gyerek volt. A reakcióik, a tapsaik megkönnyítették a helyzetemet.
– Talán nem először hallja a kérdést: ha grafikusként végzett a főiskolán, akkor miért nem rajzfilmesnek állt?
– Számomra a rajzfilm nagyon egysíkú volt. A grafikai énemet kiéltem a kiállításaimmal, a sok illusztrációval. A homokanimáció során van egy területem, és ebbe rakosgatom bele a díszleteket, különböző színes fényekkel megvilágítom, majd a különböző figurákkal izgalmassá válik minden. A homokrajzolásban az improvizálás az, ami nagyon jó. A helyszínen alakul ki a kép, és a fölötte lévő kamera közvetíti a látnivalót. Tehát nem a rendező precíz forgatókönyve alapján zajlik az animáció.
– Az élő homokanimációban a legizgalmasabb fordulatok az átváltozások.
– Ez a grafikai vénámnak köszönhető. Az a célom, hogy a lehető legstilizáltabb rajzokat mutassam be, és a rajzok a legegyszerűbb asszociációkhoz vezessenek. A néző pedig az élő rajzban a helyszínen éli meg, hogy ebből vagy abból mi lesz, tudniillik a homok iszonyúan gyorsan csúszik az üvegen. Más technikák sokkal lassúbbak, például a festés vagy a ceruzarajz. A hangsúly tehát az élőn van.
– Hol tart a világban ez a művészeti irányzat, az animáció?
– Rengeteg fiatal jelentkezik, és sorra nyeri a díjakat. Egészen más a filozófiájuk, a gondolkodásuk.
– Többször panaszkodott, hogy az élő homokanimációt, amit látnak öntől, egyre többen lopják. Sok az utánzó.
– Szabadalmaztattam, amit kitaláltam, de ez semmit sem ér. Fű, fa, virág utánozza. Sok a dilettáns, akinek nincs meg a rajzi képessége. Most megint valami újat találtam ki, aminek megvan az első darabja. Színes festékkel animáltam valamit, és erre ráhomokozok élőben. Tehát kivetítve lát a néző mondjuk egy karácsonyfát, és ebből egy gyertya lesz. De könnyen lehet, hogy ezt is el fogják lopni. Az a véleményem, hogy húsz év alatt egy kicsit „elfáradt” a homokanimáció. Már nem annyira újdonság, ezért próbálok újabb és újabb látványokat kitalálni.
