A férfi, aki örökre megváltoztatta a magyar színjátszást

1931. szeptember 9-én született Budapesten. Apja, Latinovits Oszkár délvidéki földbirtokos egy nappal ezután elhagyta a családot. Édesanyja, Gundel Károly neves budapesti vendéglős lánya később férjhez ment Frenreisz István belgyógyászhoz, ebből a házasságból született két féltestvére, Bujtor István színész és Frenreisz Károly zenész. Latinovits 1949-ben érettségizett, ezután asztalostanonc, majd hídépítő munkás lett. 1952-től a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán tanult, ahol 1956-ban szerzett diplomát. 1952-től NB I-es tartalékos kosárlabda-játékos volt, de kiválóan vitorlázott is.

A gimnáziumi színkörben egy epizódszerepben figyelt fel rá Bajor Gizi, aki a legenda szerint azt mondta neki: „Maga menjen színésznek.” Egyetemi évei alatt a Magyar Állami Vasút, Acélipari és Gépgyárak (MÁVAG) színjátszókörének volt tagja. A diploma megszerzése után a Debreceni Csokonai Színházban lett segédszínész, 1959-ben a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződött, ahol hamar a társulat vezető színészévé vált. 1960-ban Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című drámájában partnere a vendégszereplésre meghívott Ruttkai Éva volt, kettejük között ekkor szövődött életre szóló szerelem.

1961-ben visszatért Debrecenbe, majd 1962-től a Vígszínházban játszott. 1966-tól a Thália Színház, 1969 és 1971 között újra a Vígszínház tagja volt. A fővárosban ezután gyakorlatilag bojkottra ítélték, ezért 1971 és 1973 között a veszprémi Petőfi Színházban dolgozott, ahol rendezőként is bemutatkozhatott. 1973 és 1975 között az Irodalmi Színpadon és az Egyetemi Színpadon önálló irodalmi műsorokkal lépett fel. Utoljára a Fővárosi Operettszínházban Békeffi István A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című zenés játékában lépett színpadra. A bemutató 1976. február 27-én volt, ám kilenc előadás után betegsége miatt nem játszotta tovább.

Számtalan színpadi szerepe közül kiemelkedik vígszínházi Rómeó-alakítása a Júliát játszó Ruttkai Évával, továbbá Cipolla (Thomas Mann: Mario és a varázsló), a festő (Arthur Miller: Közjáték Vichyben), az őrnagy Örkény István Tóték című darabjában és Ványa bácsi Csehov drámájában. Színpadi alakításait őszinte indulatok, belső tűz, az érzelmek és az értelem harmóniájából fakadó alakábrázolás, egész munkásságát a megszállottság és a kérlelhetetlen igényesség jellemezte.

Filmezni 1959-ben kezdett, ötvennél több filmszerepe közül a legemlékezetesebb Bükky százados a Hideg napokban, valamint a Karinthy Frigyes művéből készült Utazás a koponyám körül című filmben az író és másik énje, amelyért a San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztivál legjobb férfi színésznek járó díját vihette haza. Szerepelt többek között a Várkonyi Zoltán rendezte Jókai-adaptációkban (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán) és Jancsó Miklós korszakos filmjeiben, az Oldás és kötésben, valamint a Szegénylegényekben is. A Tóték megfilmesített változatában, az Isten hozta őrnagy úrban is ő játszotta az őrnagyot. Emlékezetes a Pendragon-legenda Bátky Jánosa, a 141 perc a befejezetlen mondatból Wavra professzora, az Ötödik pecsét Civilruhása, valamint a Huszárik Zoltán rendezte Szindbád, a magyar filmtörténet egyik legnagyobb sikere. A Csárdáskirálynő operettfilm-változatában Miska főpincért alakította.

Énekelt sanzont és kiváló volt Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula verseinek előadójaként is. Utolsó rádiófelvételén, 1976. június 3-án a Rákóczi-induló című dokumentumjátékban Ady Két kuruc beszélget című versét mondta el.

Sokat viaskodott a hatalom képviselőivel és színházi feletteseivel, szeretett volna egy másfajta színházat létrehozni a hozzá hasonló szemléletű színészek, színházi szakemberek részvételével. Harcait, igazságkeresését, jobbító szándékát írásban is megfogalmazta Ködszurkáló című önéletrajzi kötetében. Ő maga azt mondta: „Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok”. A meg nem értettség felőrölte idegeit, depresszióval küzdött, egymást érték a kórházi kezelések, állapota egyre rosszabbodott. 1976. június 4-én, 44 évesen a balatonszemesi vasúti átjáróban vesztette életét. A mai napig vitatott, hogy öngyilkossági szándékkal lépett-e a vonat elé vagy baleset történt. A helyi temetőben helyezték örök nyugalomra, Szemesen 1984 óta működik a Latinovits Zoltán Emlékmúzeum, és nevét viseli a helyi művelődési ház is, ahol emlékére évente versmondó találkozót és versenyt rendeznek. A községben áll Melocco Miklós róla készített szobra, amely színházi alakítás közben ábrázolja.

Latinovits Zoltán 1966-ban Jászai Mari-díjat, 1970-ben Balázs Béla-díjat, 1975-ben érdemes művészi címet kapott, a Kossuth-díjjal 1990-ben posztumusz tüntették ki. 1996-ban Magyar Örökség díjat kapott, 2015-ben Ferencváros díszpolgára lett. Az új Nemzeti Színház bejáratánál álló kapuszoborban Latinovits és Tolnay Klári alakja fogadja a közönséget. Összegyűjtött írásait az Emlékszem a röpülés boldogságára címmel 1985-ben adták ki. Nevét viseli a Budaörsi Latinovits Színház, a Veszprémi Petőfi Színház Latinovits-Bujtor Játékszínje (féltestvére, Bujtor István a teátrum igazgatója volt), valamint a 2022-ben megnyílt debreceni Csokonai Fórum egyik terme. Születésének 90. évfordulója alkalmából Embernek röpülni boldogság címmel emlékkiállítása nyílt a Bajor Gizi Színészmúzeumban. Pályájáról 2024-ben jelent meg a Latinovits emlékezete fél évszázaddal halála után című kötet. 2002-ben egy kisbolygót is elneveztek róla.