A szultán, aki elvesztette a birodalmat

Mehmed Vahideddin néven született 1861. január 14-én I. Abdülmedzsid szultán utolsó, negyvenkettedik gyermekeként, a trónöröklési sorban tizedikként. Apja öt hónappal később meghalt, anyját négyéves korában vesztette el, ezt követően apjának egy másik özvegye gondoskodott neveléséről, akivel viszonya feszült volt. A háremet csak ritkán hagyta el, de megtanult arabul és perzsául, nagy műveltségre tett szert az iszlám jogban és teológiában, különösen a misztikus szúfi tanítások iránt érdeklődött, tehetséges kalligráfus és zenész volt. Mehmed intelligens, ugyanakkor kissé zárkózott és önfejűnek bizonyult már ifjúkorában is, akárcsak később uralkodóként.

Az Oszmán Birodalom az 1912-13-as első Balkán-háború után lényegében kiszorult Európából, s egy évvel később a központi hatalmak oldalán lépett be az első világháborúba. Amikor 1918. július 3-án meghalt V. Mehmed szultán, és másnap trónra lépett fivére, az 57 éves VI. Mehmed, a 36. padisah és a 115. kalifa, már nyilvánvaló volt, hogy a háború elveszett. Elesett Bagdad, Jeruzsálem és rövidesen Damaszkusz is, a szövetséges Bulgária kapitulált, az angolok és a franciák egyre előrébb törtek a Közel-Keleten.

Mehmedet nem készítették fel az uralkodásra, az államügyek terén nem rendelkezett komoly tapasztalattal. Más választása nem lévén, október 30-án kénytelen volt aláírni a mudroszi fegyverszünetet, amely a gyakorlatban feltétel nélküli megadást jelentett, a hadsereget le kellett szerelni. A kivérzett, meggyengült birodalom nemzetiségei fellázadtak, a keresztény kisebbségek nem voltak hajlandók elismerni az oszmán fennhatóságot. A szultán a válságot úgy kívánta orvosolni, hogy az év végén feloszlatta a parlamentet, majd sógorát nevezte ki nagyvezírré.

Mehmed úgy vélte, az 1919 elején megkezdődött párizsi békekonferencián úgy tudja elejét venni a görög területi követelések teljesítésének, ha mindenben együttműködik az antanttal. A megbékélési politika azonban kudarcot vallott, és miután 1919 májusában a görögök megszállták Szmirnát (Izmir), nemzeti ellenállás kezdődött. A szultán a "közrend helyreállításával" a gallipoli csata hősét, Musztafa Kemál pasát bízta meg, aki ehelyett a nacionalista mozgalom élére állt. Amikor a szultán visszarendelte, inkább lemondott katonai rangjáról és egy ellenkormányként funkcionáló testület vezetője lett, amely megerősítette: a török nép semmilyen területről nem hajlandó lemondani a békéért cserébe.

Az 1919 végén tartott választások után összeülő, a nacionalisták által dominált utolsó oszmán parlament 1920 januárjában úgy határozott, hogy az ország területi integritását mindenáron meg fogják védeni. Válaszul brit, francia, olasz és görög csapatok szállták meg Isztambult, a nacionalista politikusok egy részét deportálták, a parlament feloszlott. A szultán hatályon kívül helyezte az alkotmányt, új kormányt nevezett ki, de hatalma csak az antant által megszállt területre terjedt ki. Az Isztambul által halálra ítélt Kemál új választásokat írt ki, az Ankarába menekült és az újonnan megválasztott képviselők 1920. április 23-án megalakították a Nagy Nemzetgyűlést, amelynek nevében az oszmán szó helyett már a török szerepelt.

A győztes hatalmak az 1920. augusztus 10-én aláírt sévres-i békeszerződésben egymás között osztották fel az Oszmán Birodalmat, a béke szerint Törökország területe csak Anatólia középső részére terjedt volna ki, a többi a nagyhatalmak befolyási övezetébe került. Jóllehet a békét Mehmed nem személyesen írta alá, a nép szemében az idegenek bábjának, árulónak számított, mert nem tiltakozott az országát megcsonkító döntés ellen. Az ankarai nemzetgyűlés azonnal érvénytelenítette a békét, megkezdődött a függetlenségi háború. Miután Kemál minden fronton sikereket ért el, a szultán 1922-től egyre gyakrabban kereste vele a kapcsolatot, de ő elutasította a közeledést. A harcokat az 1922. október 11-i mudanyai fegyverszünet zárta le, amelyben a törökök területeik nagy részét visszaszerezték.

A lausanne-i újabb békekonferenciára az antant VI. Mehmedet és Kemált is meghívta, de a pasa úgy vélte, Törökország képviseletére csak az ő kormánya jogosult. Javaslatára a Nagy Nemzetgyűlés 1922. november 1-jén eltörölte a monarchiát, ezzel megszűnt az Oszmán Birodalom, Mehmed, aki a kalifai címet megtarthatta, minden világi hatalmát elvesztette. A trónjáról letett uralkodó november 16-án menedéket kért a britektől, s másnap egy brit hadihajón Máltára utazott, majd III. Viktor Emánuel olasz király meghívására San Remóba költözött.

Utolsó évei szerény körülmények között teltek, s mivel sem hazájától, sem egyetlen más országtól sem kapott anyagi támogatást, kitüntetéseit, vagyontárgyait bocsátotta áruba. Ez nem segített sokat helyzetén, mert valóban értékes ékszerei és ereklyéi Isztambulban maradtak, s egyre mélyebben süllyedt az adósságokba. A trónfosztás tényét nem volt hajlandó elismerni, sorsát Mohamed próféta 622-es Mekkából Medinába való meneküléséhez (hidzsra) hasonlította. Attól tartott, talán nem alaptalanul, hogy merényletet kísérelnek meg ellene, ezért állandóan egy revolvert tartott magánál; ideje nagy részét önéletrajzának megírásával töltötte.

Az ankarai parlament 1924 márciusában a kalifátust is eltörölte, és az egész Oszmán-házat száműzte. A minden reményétől megfosztott Mehmed két év múlva, 1926. május 16-án, 65 évesen hunyt el San Remóban, agyvérzés következtében. Akkor már katasztrofális vagyoni helyzetére jellemző, hogy lánya csak adományokból tudta finanszírozni temetését. Sírja Damaszkuszban található, mert az új török állam nem engedélyezte, hogy területén helyezzék végső nyugalomra. Halálával ért véget az Oszmán-dinasztia, a világ egyik leghosszabb ideig, 641 évig folyamatosan uralkodó családjának története.